12°
10°
2018. 10. 17. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Hétfő este bőszen nyomogattam a tévé távirányítóját. Két mérkőzés érdekelt a Nemzetek Ligájában: természetesen az egyik az észt–magyar volt, a másik pedig a spanyol–angol. Az egyikhez a szívem húzott, a másikhoz pedig az eszem. (A csatornákon száguldozva láttam, hogy adják a finn–görögöt is, de az nem tudott megfogni – bocsi, finnek és görögök!)

Tartalmas este volt ez. Az angolok úgy leiskolázták a spanyolokat az első félidőben, hogy öröm volt nézni! Nekem igen, Luis Enriquének nyilván nem. A spanyol kapitány bizony vakargatta is a fejét, mert nem igazán tudott mit lépni: a védelem szanaszét hevert,

Harry Kane, Raheem Sterling és Marcus Rashford úgy cincálta szét a hátsó alakzatot, mint éhes csuka az óvatlan keszeget.

A második félidőben aztán a spanyolok kozmetikázták az eredményt, de hiába lett végül 2–3 ez a meccs, nem az ő két góljukról, hanem az angolok első félidei játékáról marad emlékezetes.

Eközben persze folyamatosan sasoltam azt is, mi zajlik Tallinnban. Egyrészt azért, mert szorítottam Szalaiéknak és magyar győzelmet vártam, másrészt kíváncsi voltam arra is, mire megy majd a válogatottban a kezdőben helyet kapó Nagy Dominik. Ő a mi kutyánk kölyke, egy baranyai, pontosabban bólyi srác – evidens, hogy pécsiként nyomon követem a karrierjét, és picit jobban szorítok neki, mint a többieknek.

Ebből fakadóan aztán nagyon örültem annak, amit láttam. Az első félidő közepén kiváló érzékkel mozgott keresztbe, és lőtte a bal alsóba a labdát, majd nem sokkal később ismét betalálhatott volna. A legveszélyesebb magyar támadó volt: odatette magát, akart, és – nem mellesleg – jó megoldásokat is választott.

Pedig egy időben úgy volt, hogy ki sem „választják”. Emlékszem, amikor Baranyában futballozott, jót alig hallottam róla. Az edzők azt szajkózták, hogy rossz a mentalitása, nincs benne sok, és nem is lesz belőle jó futballista – még az NB II-es szintet sem üti meg. Egy ember hitt csak benne: Fekete Tivadar, aki gyakorlatilag végig fogta a kezét, öntötte bele a hitet, s újra és újra a helyes útra terelte. Ennek köszönhető, hogy egyszer csak a Fradiban találta magát, ahol abszolút megállta a helyét; majd jött a Legia Warszawa és a válogatott is.

Nagy Dominik esete, főleg az eltelt évek fényében, megdöbbentő volt számomra: ha nincs a „mentora”, egy határozottan tehetséges, a válogatottban is maradandót alkotni képes srácot tanácsoltak volna el – rossz szemmel, rossz érzékkel, vagy egész egyszerűen talán csak rosszindulattal megáldott edzők.

Hozzászólások