Vízhordók igazsága

Javában zajlik a Tour de France, a verseny fele még hátravan. Egyelőre csak bátortalanul lehet tippelni arra, hogy ki nyer az idén. Ahogy lenni szokott, a kétszáz fős mezőnyből öt-hat bringásnak van valós esélye arra, hogy első legyen. A versenyben induló csapatok jó részének nem is célja, hogy az összetett elsőségért küzdjön. Egy vagy több szakasz megnyerésére törekedhetnek „csupán”, mert nincs is olyan versenyzőjük, aki egy háromhetes kerékpárversenyen képes lehet a győzelemre. Az ilyen bringás amúgy is ritka, mint a fehér holló, és ha sérült, beteg vagy formán kívül van, akkor csapatának le kell mondania nagy terveiről.

Maradjunk azonban most azoknál a csapatoknál, amelyek győzelmi esélyekkel indulnak. Az ő élversenyzőjük rendben van, és alig várja, hogy a nagy hegyek között és az egyéni időfutamon megmutassa tehetségét és felkészültségét. Ahhoz persze, hogy sikeres lehessen egy bringás, nagy szüksége van kitartó csapatára. A győztesé a hírnév és a csillogás, de azt hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy güriző segítői nélkül aligha állhatna fel a dobogóra. Amondó vagyok, hogy igazságot kellene szolgáltatni a vízhordóknak.

Ők amolyan szürke eminenciásként rendíthetetlenül teszik a dolgukat.

Óvják a széltől a csapatkapitányt, mellette maradnak, ha defekt vagy más ok miatt megállni kényszerül, segítik visszatérni a bolyba. Miközben a mezőny halad a cél felé, a vízhordók ingáznak a kísérőkocsik és a kapitány között a kulacsokkal, hogy a győzelmi esélyes minél kevesebb energiát pazaroljon el. Egy-egy hegyi szakaszon, ahol szűkek az utak, és a mezőny szépen elnyúlik, különösen örömteli feladat a vízhordóké. A segítőknek jut az a megtiszteltetés is, hogy ha kell, a mezőny élére állva diktálják azt a tempót, amit éppen üdvösnek lát a csapat ahhoz, hogy megvalósíthassa a céljait. Nem ritka, hogy egy-egy tempómenő ötven-hatvan kilométert is lehúz a boly élén, rezzenéstelen arccal negyven kilométeres átlagsebességgel haladva. A címeitől azóta megfosztott, hétszeres Tour-győztes Lance Armstrong csapatában, a U.S. Postalban az orosz Vjacseszlav Jekimov képes volt arra, hogy egész nap elöl legyen, és mozdonyként húzza maga után csapata vonatát és vele a mezőnyt. Persze nem vicinálishoz szabott tempóval.

Természetesen a csapatokon belül minden kerékpáros tisztában van azzal, hogy mindenkinek része van a sikerekben, meg is becsülik a megszakíthatatlan vízhordókat is, nem csak a sztárversenyzőket. Az eredményhirdetések alkalmával azonban egy fityisz nem sok, annyi sem jár a segítőknek. Pedig az ováció őket is megilletné. Talán őket leginkább.