Gerillák a tévében

„De hát ez csak néhány ember!” Ezeket a szavakat kaptam el vasárnap egy pünkösdi futóverseny részeseként, amikor egy embertársam arról igyekezett meggyőzni a futóútvonalat biztosító polgárőrök egyikét, hogy helytelen és méltánytalan az útzár. A dühös férfiú szabadságjogainak korlátozását látta a futóeseményben, a futókban pedig a kiszorítandó ellenséget. Nem egyedi eset.

A vélemények ütköztetésének nagyszerű terepe minden olyan amatőr sportrendezvény, amely ideiglenes forgalomkorlátozással jár.

Számos alkalommal voltam fültanúja annak, amikor várakozásra kényszerült autós adott tanácsokat futóknak. Volt, aki a budapesti maraton sokezres mezőnyét száműzte volna atlétikapályára, és volt olyan is, aki szerint valami erdőben kellene lebonyolítani az ilyen hülyeségeket, mint a futóversenyek. Természetesen a véleménynyilvánítás joga mindenkit megillet, de időnként megdöbbentő, hogy milyen kevéssé vagyunk toleránsak egymással.

Az említett példákba foglalt és más hasonló felvetések meglehetősen érzékenyen érintik a futókat, így általában egyszerű érvrendszer mentén szokták megválaszolni a kéretlen tanácsokat. Nincs bizonyítva a verseny közepette lezajló viták teljesítményfokozó hatása, de nem zárom ki, hogy a feldühített futók vérébe áradó adrenalin segítheti a tempó fokozását. Innen közelítve akár még köszönet is illetheti a beszólogatókat, akikről azt is feltételezhetjük, hogy pusztán jobbító szándékkal mondják, amit mondanak.

A tiszta erdei levegőre küldött tízezer maratonista akár hálás is lehet az életviteli és versenyszervezési tanácsokért, amiket ingyen kap meg.

Attól, aki akarata ellenére válik egy sportesemény nézőjévé, aligha várhatjuk el, hogy izgalomtól kipirosodott orcával, lelkesen szurkoljon. Ezeket az embereket érthető módon hagyja hidegen, hogy mi történik a mezőnyben. Mégis rendkívüli hasonlóságot találhatunk egyes drukkerekkel, akik például országúti kerékpárversenyeken tűnnek fel. Azokra gondolok, akik nem a versenyt nézik, hanem egyszerűen csak a kamerák kereszttüzébe akarnak kerülni. Akik ott rohannak az emelkedővel küzdő kerekesek előtt haladó, operatőröket szállító motorok mögött. Látszatra mindegy nekik, mi történik a versenyen, még az sem számít nekik, hogy zavarják a bringásokat. Korábban azt hittem, számukra a fő az, hogy benne lehessenek a tévében. Mostanában azonban motoszkál bennem a gyanú, hogy a városokból eltanácsolt futók álltak gerillának, csak nem találtak sem erdőt, sem atlétikapályát.