Ha 84 percig tartana…

Mi, magyarok az 1978-as argentínai labdarúgó-világbajnokság óta tudjuk, mit is jelent az, hogy halálcsoport. Akkor a Törőcsik, Nyilasi, Csapó, Zombori, Pintér nevével fémjelzett magyar válogatott egy kvartettbe került a házigazda argentinokkal, a franciákkal és az olaszokkal. Ennek az „összeállításnak” azonban az adta a lényegét, hogy szinte egyetlen magyar sem volt porig sújtva a nagynevű ellenfelek hallatán. Sőt – emlékszem – azt számolgattuk, hogy ha a házi­gazdákkal tudunk játszani egy ikszet és legyőzzük a franciákat, akkor egy ki-ki meccsen az olaszokkal, még a csoportból tovább is juthatunk. Aztán az élet a zöld gyepen megcáfolta az optimizmusunkat. Ehhez persze az is kellett, hogy – anno – Nyíl és Törő kiállítás miatt, idő előtt elhagyja a pályát, és a mieink kilencen fejezték be a találkozót. Majd az is kiderült, hogy a nyitó összecsapáson a későbbi világbajnoktól szenvedtünk vereséget…

Azóta sok víz lefolyt már a kék Dunán, de nekünk, magyaroknak továbbra is nagyon fontos a futball és a válogatott szereplése. Az előző kontinensviadalon már bizonyítottuk, még a nagy csapatoknak is számolniuk kell velünk. Most viszont valóban olyan Eb-csoportba kerültünk, amely csapatunk és a szurkolóink számára is rém­álomszerűnek tűnt. Világ- és Európa-bajnokok voltak a riválisaink. Reálisan vizslatva az esélyeket igencsak sansztalannak tűnt Marco Rossi együttese. És az első meccset követően, a Portugáliától elszenvedett 3–0-s vereség után szinte azonnal kilátástalan helyzetbe kerültünk. Persze, mi szurkolók azért próbáltunk valamibe kapaszkodni. Erre pontosan jó volt, hogy nyolcvannégy percig jók voltunk a luzitánok ellen. Addig ugyanis a világklasszisokkal teletűzdelt ellenfelünk nem igazán kerekedett fölénk. Aztán jöttek az aktuális világbajnokok, a gallok. Az 1–1-es döntetlenre egész Európa felkapta a fejét. Mi pedig ismét számolgatni kezdtünk…

Holott tudtuk, a „ha”-val kezdődő mondatok a sportban végképp értelmetlenek. De azért a kisördög csak ott bujkált minden magyar drukkerben, és csak elkezdtünk matekozni a német mérkőzés előtt. Hogy mi is kell ahhoz, hogy továbbjussunk. Hát… győzelem.

És óriási meglepetésre a nyolcvannegyedik percig vezettünk is a Nationalelf ellen, méghozzá Münchenben.

Végül a németek egyenlítettek, és a mi álmaink szertefoszlottak. Kiestünk, de mindezt emelt fővel tettük. A csoportkör kezdetén két pont megszerzésében sem reménykedtünk. Most pedig, ha (!) egy-egy focimeccs csak nyolcvannégy percig tartana, a nyolcaddöntőre készülhetnénk…