Sztárvilág

2009.12.24. 13:37

Száz forintokból épít jobb világot

Az Adományvonal fennállása óta több mint 200 millió forintot gyűjtött össze, és ezzel 46 szervezetnek segített. A mozgalom arca nem az összeg nagyságára büszke, inkább arra, hogy rá tudták irányítani az emberek figyelmét fontos ügyekre.

Kiskegyed Online

[caption id="" align="alignleft" width="380"] Összeforrt az arca és a neve a segítséggel.
[/caption]

– Néhány nap, és itt a karácsony. Sokan vannak, akik készülnek és várakoznak, és sokan, akik inkább félve számolják a napokat, mert a karácsonyt inkább kötelező nyűgnek élik meg, mint ünnepnek. Ön szereti ezt az ünnepet?
– Feltűnő, furcsa élmény ez nekem is. A környezetemben is látom, hogy valami eddig ismeretlen távolságtartás lett az ünneppel és az ünnepi hangulattal kapcsolatban. Egészen érdekes, mi mindenre hat felkavaróan a karácsony. Talán azért, mert ilyenkor valahogy megnő a problémák jelentősége, a megoldatlan helyzetek jobban ránk nehezednek, a megromlott kapcsolatok, a kettészakadt családok olyan kérdésekkel kénytelenek szembesülni, hogy hogyan, kivel, hol töltik ezt az ünnepet. Pont azért, mert ez egy olyan ünnep, amelyen nem lehet csak úgy átsiklani. Én egy kis faluban születtem, abba nőttem bele, hogy ennek az ünnepnek különös jelentősége van. Máig így maradt. Bár én egyébként egy nagy születésnapváró vagyok, szeretem a karácsonyt. Az izgat benne, hogy ma tudok-e olyan hangulatú – egymáshoz bújós, nyugodt, szeretetteljes, nagybetűs – karácsonyt nyújtani felnőttként, mint amilyennek az emléke gyermekkoromból bennem él.

– Azt hogyan kell?
– Odafigyeléssel. Egy Polcz Alein-interjúban olvastam, és egyszerűen elbűvölt, hogy ők karácsony este csak mákos gubát meg sült almát tettek az asztalra, pont azért, hogy ne a vacsorára, a konyhára, hanem a hangulatra és egymásra figyelhessenek. Nagyon szeretem az ajándékokat, ebből az idillből nekem az hiányozna, de a fontos mégiscsak az ünnep lényegének közös átélése.



– Ha már ajándék: mi az, aminek mindig örül?
– Az ajándék nekem a személyre szabottságától az, ami. Lehet egészen pici is, lehet egy gesztus, mindenképpen megérint, ha pont olyan, mint amire vágytam. Ez csak úgy lehet, ha aki adta, odafigyelt rám. Az egyik írásomban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a „figyelemérintés, az éltet”.

– Az Adományvonal is egy ilyen „figyelemérintés”?
– Ugye? Pont ezt érzem én is. Az elmúlt hét évben 46 kedvezményezettnek tudtunk segíteni, de ez csak az egyik célja ennek a mozgalomnak. Ezen kívül pedig eszköz sok más jóhoz. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez az Európában egyedülálló kezdeményezés több nehéz, akár tabunak számító témát is felvállalt. Segítséget kért az utcán élő hajléktalanoknak, a titokban szülő asszonyoknak vagy olyan diákoknak, akiket a hagyományos iskolarendszerek kitaszítottak. Szóval nem is a pénzszerzés a nagy kihívás ebben, hanem az, hogy ezekről a szervezetekről a médiában megjelenő kisfilmek, felhívások megértést nyújtsanak a szándékaikról nekünk, akik e problémákról – a sajátjaink miatt – legtöbbször mit sem tudva éljük az életünket. Ha mindezt megértjük, elfogadjuk,ha segítünk, az minőségi változást hoz az életünkbe. Mindkét oldalon. Sokan kezdtek az Adományvonal munkájának köszönhetően máshogy gondolkodni, és tanács helyett támogatást adni. De a civilszervezetek is változtak, megtanultak tenni magukért, nem csak pénzt várva segítséget kérni.

– Hogyan lett képviselője a mozgalomnak?
– Megkerestek, és vállaltam. Azt hittem, azért, mert tíz évvel korábban, a „…neked” című album eladásával a Gyermekmentő Szolgálat javára gyűjtöttem támogatást, ami hasonló volt. Azután kiderült, a felkéréskor nem is tudtak erről. Mindenesetre örültem, első hallásra megértettem, hogy ez egy életjobbító feladat, és nagyon beleillett abba, ahogy az életem szükségszerű, állandó alakításáról akkor gondolkodtam.

– A válság és az, hogy mostanában nehezebb az élet, érezhető adománygyűjtéskor?
– Itt nagyon pici pénzről, hívásonként száz forintról van szó. Talán ezért sem tapasztalom, hogy az emberek kevesebb jó szándékkal lennének az ügyek iránt. Másrészt az adományozásba vetett hit – kezdve a Nemzeti Színházhoz árusított téglajegyekkel, de sok más példát is hozhatnék – csorbult Magyarországon. Az Adományvonal az elmúlt hét évben bizalmat épített. Pontosan lehet tudni, a száz forintokból gyűlő milliók oda mennek, ahová szánták őket. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha baj van, akkor könnyebben adnak. Baj nélküli, de előremutatató ügyek támogatására nehezebb mozgósítani, pedig pont azt szeretnénk, hogy ne is legyen baj. De bizonyára ez is változni fog. Ez akkor is valódi társadalmi szerepvállalás.

– Az Adományvonal kapcsán sokat szerepel, énekesnőként viszont jóval kevesebbet, mint korábban. A színpad, a zene nem hiányzik?
– Csináltam egy hangoskönyvet Kész szavak címmel. Tizennégy írásomat mondtam el zenére. Óvodás dalaim című lemezem sajátos módszerrel, a három és nyolc év közötti gyerekeknek segít megtalálni az éneklés, a zene örömét. Mindkettőből az lett, amit szerettem volna. Továbblépés. E nélkül nem tudnám értékesnek tartani eddigi szakmai életemet. Nagyon jók a visszajelzések, használják, szeretik a gyerekek, készül is belőle egy televíziós minisorozat. Nagyon lefoglalt, hogy a megvalósulásának feltételeit megteremtsem. A szereplésre pedig valahogy mindig másként gondoltam, már az elején is. 17-18 évesen sem tetszett az a fajta kiszolgáltatottság, ami a zenéléssel óhatatlanul együtt jár. Éppen ezért boldogság volt felfedezni, hogy a zenén és a színpadon kívül még mennyi mindennel tehetem teljessé az életem, annak az ismertségnek köszönhetően, amit persze a zenéléssel teremtettem meg magamnak. Gazdagodtak az eszközeim, új kifejezési formákat találtam, kiszámíthatóbb, előremutató életet vágytam. Nagyobb érték nekem, amit újonnan tudok létrehozni, mint valamit ismételni, ami egyszer már sikeres volt. Sokkal jobban érzem magam, mint bármikor.

– Nem is akkor volt a csúcson, amikor egymás után háromszor az év, majd az évtized énekesnőjének választották?
– Sosem akartam a múltamból élni. Az élet az egy előre, vagy inkább felfelé, tartó folyamat, így is szeretném élni a mindennapjaimat. Igen, sokáig azt hittem, hogy akkor vagyok a csúcson, amikor mások azt gondolják rólam. A csúcs nem olyan vonzó, ha csak megalkuvásokkal érhető el. Ahhoz, hogy valaki az érdeklődés középpontjában legyen, ma sok megalkuvás kell, hiszen a figyelem legtöbbször nem a produkcióval vívható ki. Az én elődeim, akik meghatározták a hazai zenei élet értékelhetőségét, akik művészi szintre emelték a popzenét, ma nem tudnak megnyilvánulni. Megváltozott, más lett a popzene súlya, szerepe, értéke. A rádiós „játszottsági” mutatókkal nagyobb cenzúra alakult ki, mint amilyen a politikai volt. A művészetben amúgy is sok lett a hordalék. Az emberi élet megélésének két szintje van: az egyik, ahogy mások előtt megnyilvánulunk, és a másik, amelynek sokszor ehhez semmi köze sincs. Pedig az embernek – és ez fokozottan igaz az előadóművészekre – arra kell törekednie, hogy ez a kettő minél közelebb legyen egymáshoz. Azaz minél jobban alátámasztható az általam megélt élettel mindaz, amit csinálok, annál kevesebb a hordalék, annál letisztultabb a közlendő. Ma sokszor nagyon nagy a szakadék a kettő között. A szereplésért szerepelni nem lehet cél. Nekem biztosan nem. Még egy olyan sokszor próbált dolog esetében, mint a lemezkészítés, sem mindegy, megtalálom-e mostanra vonatkozóan a jó mozgatókat, az előrevivő zeneiséget.

– Lesz azért még Katona Klári-lemez?
– Nekem elég korai időkből, babakoromból is vannak emlékeim magamról. Mindig volt bennem egy jófajta derű, és egy érzés, hogy soha semmit nem tartottam lehetetlennek. Pontosan tudom, hogy a választásaimmal sok határt szabtam magamnak, amit megélni nem volt mindig könnyű, de azokat én szabtam magamnak. Mindig minden, mindennek ellenére, mégiscsak lehetséges. Ezt gondolom, s biztos vagyok benne, hogy csinálok még lemezt.

Vasárnap Reggel

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!