Eger

2018.05.14. 18:00

Baráth Zoltán: a humor sok mindenen átsegíti az embert

Bár egy héttel a találkozó előtt egyeztettük, Baráth­ Zoltán, a Babszemjankó Gyermekszínház alapítója emlékeztető nélkül is pontosan érkezett. Ő úgy fogalmazott, számára ami benne van a Babszem-naptárban, az fontosabb, mint a reggeli vérnyomáscsökkentő. Pedig azt minden reggel beveszi.

Guti Rita

– Hogy kezdődött? Esetleg épp egy kávé mellett született az ötlet­?

– Nem, még nem kávéztam ennyit, mint most – kezdi nevetve a kollégák, de a gyerekek által is leginkább Zolcsiként emlegetett színházvezető. – Volt egy kis mag. Négy ember, akiknek voltak lekötésre váró energiái a színházi feladatain kívül, mert mindannyian a ­Gárdonyi ­Géza Színházban kezdtük. A három Andrea: Klepács, ­Szőke és Poczik, no meg jómagam elkezdtünk mesejátékokat csinálni gyerekeknek. A ­fiatalkori buzgalom hajtott bennünket. A négyeshez aztán később csatlakozott Varró Emese és Szél ­Anikó, s ezzel ki is merítettük az állandó tagok számát, mert most is négyen vagyunk. Poczik ­Andi pedagógus pályára lépett, Emese sem játszik már velünk. Viccesen azt szoktam ­mondani: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész­ után mi négyre emeltük a színészek számát.

– Milyen volt ez a két évtized?

– Nagyon sok lejtő volt benne, rengeteg emelkedő, ­kilátó és mérhetetlenül sok kapaszkodó. Ennyi év távlatából már mindegyik szakaszra szívesen emlékszem. Eltelt annyi idő, hogy düh és harag nélkül tudok visszagondolni azokra a fojtó dolgokra, amelyek ma is néha fel-fel tűnnek. Ahogy mindig, most is próbálják olykor-olykor nehezíteni ennek a formációnak a működését. Könnyebb úgy túllendülni ezeken, ha az ember tartja magát Karinthy Ferenc mondásához: ,,Én most már csak jó ételt eszem, jó bort iszom, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem.’’ És persze a humor és az irónia is átsegít sok mindenen. Voltunk tűrt, tiltott, támogatott kategóriában. Most úgy érzem, a tűrtben vagyunk éppen.

Baráth Zoltán: az értékteremtésben hiszek Fotó: Gál Gábor

– Gyermekközönségnek játszotok. Tudatos volt a választás?

– Sokkal nehezebb és fáradságosabb gyerekeknek dolgozni, mint a felnőtteknek, akikben működik már az önkontroll. Ők mentesek a sznobizmustól, ami akár a színház halála is lehet. Náluk fokozottan igaz, hogy minden ott és akkor érvényes. Mert ők egyszer felnőttek lesznek, s talán emlékeznek rá, hogy voltak egy meseelőadáson, de már felnőttként valószínűleg nem tudják megfogalmazni, hogy milyen hatással volt ez az életükre. Ebben csak bízni tudunk.

– Ha visszamehetnél az időben húsz évet, ugyanerre indulnál?

– Nem tekerném vissza az időt. Ha mégis, akkor valószínűleg valamilyen gazdasági társaságba fektetném azt a lendületet, kreativitást, ami bennünket jellemez, s akkor már lóbáznám a lábamat – nevet fel. – Tudatosan sosem építettem szakmai kapcsolatokat, ez lehet, hogy hiba volt. Abban hittem, hogy az értékteremtés elég, hogy az ember jelt adjon arról, hogy létezik. Ezért jó a Gárdonyi színházzal, az Agria Nyári Játékokkal, az egri Pinceszínházzal az együttműködésünk. A munkánk adja az alapját.

– Kedvenc előadások?

– A legjobban a nép­me­se-­adaptációinkat szeretem. Ezek nagyon jól mutatják a mi arculatunkat. Nem hagyományos gyermekszínházat csinálunk. A színész és a néző találkozását tartjuk a legfontosabbnak. Aztán ott vannak a nagyszínpadi produkciók, ahol azért nagyobbak a lehetőségeink. Ez kicsit olyan, mint mikor a mester folyton miniatúrákkal dolgozik, s azt mondják neki, itt a Feszty-­körkép, dolgozz azon. És persze a többség a Feszty-körképre figyel, s nem a számos kisebb produkcióra, amit letettünk az asztalra. Mindig vannak persze új utak. Most éppen indult egy uniós pályázat, tizenkét intézménnyel, három óvodával és kilenc iskolával működünk együtt másfél éven keresztül. A dráma­pedagógiai foglalkozásokon, a színházismereten túl arra próbálunk fókuszálni, ami a mi erősségünk. Ebben az egyénekre bomlott társadalomban kicsit segítsük a közösségeket. Mert nem mindenkinek ugyanaz adatik meg abban sem, hogy mit tud befogadni. Pontosabban a befogadást kell megsegíteni, úgy vinni el a legkisebb faluba is ugyanazt, mint a városi óvodába, hogy az ottani gyerekeknek is érvényes legyen.

– Húsz év múlva?

– Nem tudom, mi lesz, de ha egyszer lezárom ezt, akkor azt boldogan szeretném majd tenni. Reméljük így lesz!

Címkék#civil élet

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!