2018.05.14. 18:00
Baráth Zoltán: a humor sok mindenen átsegíti az embert
Bár egy héttel a találkozó előtt egyeztettük, Baráth Zoltán, a Babszemjankó Gyermekszínház alapítója emlékeztető nélkül is pontosan érkezett. Ő úgy fogalmazott, számára ami benne van a Babszem-naptárban, az fontosabb, mint a reggeli vérnyomáscsökkentő. Pedig azt minden reggel beveszi.
– Hogy kezdődött? Esetleg épp egy kávé mellett született az ötlet?
– Nem, még nem kávéztam ennyit, mint most – kezdi nevetve a kollégák, de a gyerekek által is leginkább Zolcsiként emlegetett színházvezető. – Volt egy kis mag. Négy ember, akiknek voltak lekötésre váró energiái a színházi feladatain kívül, mert mindannyian a Gárdonyi Géza Színházban kezdtük. A három Andrea: Klepács, Szőke és Poczik, no meg jómagam elkezdtünk mesejátékokat csinálni gyerekeknek. A fiatalkori buzgalom hajtott bennünket. A négyeshez aztán később csatlakozott Varró Emese és Szél Anikó, s ezzel ki is merítettük az állandó tagok számát, mert most is négyen vagyunk. Poczik Andi pedagógus pályára lépett, Emese sem játszik már velünk. Viccesen azt szoktam mondani: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész után mi négyre emeltük a színészek számát.
– Milyen volt ez a két évtized?
– Nagyon sok lejtő volt benne, rengeteg emelkedő, kilátó és mérhetetlenül sok kapaszkodó. Ennyi év távlatából már mindegyik szakaszra szívesen emlékszem. Eltelt annyi idő, hogy düh és harag nélkül tudok visszagondolni azokra a fojtó dolgokra, amelyek ma is néha fel-fel tűnnek. Ahogy mindig, most is próbálják olykor-olykor nehezíteni ennek a formációnak a működését. Könnyebb úgy túllendülni ezeken, ha az ember tartja magát Karinthy Ferenc mondásához: ,,Én most már csak jó ételt eszem, jó bort iszom, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem.’’ És persze a humor és az irónia is átsegít sok mindenen. Voltunk tűrt, tiltott, támogatott kategóriában. Most úgy érzem, a tűrtben vagyunk éppen.
– Gyermekközönségnek játszotok. Tudatos volt a választás?
– Sokkal nehezebb és fáradságosabb gyerekeknek dolgozni, mint a felnőtteknek, akikben működik már az önkontroll. Ők mentesek a sznobizmustól, ami akár a színház halála is lehet. Náluk fokozottan igaz, hogy minden ott és akkor érvényes. Mert ők egyszer felnőttek lesznek, s talán emlékeznek rá, hogy voltak egy meseelőadáson, de már felnőttként valószínűleg nem tudják megfogalmazni, hogy milyen hatással volt ez az életükre. Ebben csak bízni tudunk.
– Ha visszamehetnél az időben húsz évet, ugyanerre indulnál?
– Nem tekerném vissza az időt. Ha mégis, akkor valószínűleg valamilyen gazdasági társaságba fektetném azt a lendületet, kreativitást, ami bennünket jellemez, s akkor már lóbáznám a lábamat – nevet fel. – Tudatosan sosem építettem szakmai kapcsolatokat, ez lehet, hogy hiba volt. Abban hittem, hogy az értékteremtés elég, hogy az ember jelt adjon arról, hogy létezik. Ezért jó a Gárdonyi színházzal, az Agria Nyári Játékokkal, az egri Pinceszínházzal az együttműködésünk. A munkánk adja az alapját.
– Kedvenc előadások?
– A legjobban a népmese-adaptációinkat szeretem. Ezek nagyon jól mutatják a mi arculatunkat. Nem hagyományos gyermekszínházat csinálunk. A színész és a néző találkozását tartjuk a legfontosabbnak. Aztán ott vannak a nagyszínpadi produkciók, ahol azért nagyobbak a lehetőségeink. Ez kicsit olyan, mint mikor a mester folyton miniatúrákkal dolgozik, s azt mondják neki, itt a Feszty-körkép, dolgozz azon. És persze a többség a Feszty-körképre figyel, s nem a számos kisebb produkcióra, amit letettünk az asztalra. Mindig vannak persze új utak. Most éppen indult egy uniós pályázat, tizenkét intézménnyel, három óvodával és kilenc iskolával működünk együtt másfél éven keresztül. A drámapedagógiai foglalkozásokon, a színházismereten túl arra próbálunk fókuszálni, ami a mi erősségünk. Ebben az egyénekre bomlott társadalomban kicsit segítsük a közösségeket. Mert nem mindenkinek ugyanaz adatik meg abban sem, hogy mit tud befogadni. Pontosabban a befogadást kell megsegíteni, úgy vinni el a legkisebb faluba is ugyanazt, mint a városi óvodába, hogy az ottani gyerekeknek is érvényes legyen.
– Húsz év múlva?
– Nem tudom, mi lesz, de ha egyszer lezárom ezt, akkor azt boldogan szeretném majd tenni. Reméljük így lesz!