Péterfy Gergellyel egy padlásszobából néztünk le a Dunára

A Kepes Intézetben rendezett esemény teremtett lehetőséget arra, hogy szót váltsunk ­Péterfy Gergellyel a – bátran állítható – sikerkönyvről. Olvasva a regényt, nem csodálkozhatunk azon, hogy széles olvasótáborhoz jutott el, és komoly érdeklődés övezi mind a mai napig. Itt ugyanis rólunk, a mai ötvenesekről, hatvanasokról, meg apáinkról szól a történet, mely a második világháborútól napjainkig egy plátói szerelem, barátságok és ellentétek történetén keresztül mutatja meg a nagyon is magyar valóságunkat.

Azon az úton vezet végig, amin nemzedékek hagyták lábnyomukat a világháborútól, az 56-os forradalmon, a kommunizmus évtizedein, a rendszerváltás eufóriáján, az azt követő kiábránduláson át napjainkig. Az utolsó lapok egyikén ennek a legújabb kori magyar történelemnek a summázatát olvashatjuk, Péterfy tűpontos megfogalmazását, melyet egyik szereplője szájába ad, érdemes ide citálni: „...a kommunisták egyetlenegy dolgot csináltak meg alaposan: megtanították a magyarokat lopni. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amihez tényleg értettek: elvenni a másét. A nácik megtanították őket gyűlölni: ők meg ebben voltak jók. Most szökött szárba a vetés: kikelt a gyűlölködő tolvajok sárkányfogveteménye.”

Ez a keserű – vagy csak a valósághoz ragaszkodó – végkövetkeztetés természetesen adódik egy értelmiségi család huszadik századi történetéből. A művelt polgárság ugyanis az előbbi idézetből előizzó eszmék elől elefántcsonttoronyba zárkózott, sőt esetenként zárkózik ma is. Innen pedig képtelen beteljesíteni hivatását. Nem képes a társadalmi rangján megjeleníteni azt a bizonyos Bildungsbürgertumot, a művelt középosztályt, melynek pedig oly fontos feladata lett volna az elmúlt nyolc évtized Magyarországán.

A generációk történetét Karl meséli el, akinek szemén keresztül látjuk hazánk történéseit, miközben kis kövér fiúból nagydarab, meglett férfivá fejlődik. Önkéntelenül adódik hát a kérdés, hisz a regényben óhatatlanul fedezhetünk fel önéletrajzi szálakat, hogy milyen gyerek volt Péterfy Gergely, aki a Duna-parton cseperedett fel, s ma is a nagy folyó határozza meg a mindennapjait.

– Csalódott vagyok. A regényt olvasva úgy képzeltem el, a kis Péterfy Gergő egy kövér kisfiú volt, annyira plasztikusan írod le ugyanis Karlt, a rezgő hájú fiúcskát. Aztán láttam rólad egy gyerekkori fényképet, amin egy cingár fiú látszik...

– Valóban nem voltam kövér – nagyon nem! Csak felnőtt koromra értem el a vágósúlyomat. De voltak kövér barátaim, akikről tudtam mintázni ezt a figurát, akit úgy akartam megrajzolni, hogy egyszerre tudja elnyerni az olvasó rokonszenvét, ugyanakkor le is lökdösi az olvasót magáról. Nem akartam olyan elbeszélőt, aki egyértelműen szimpatikus. Ezzel is szerettem volna rákényszeríteni azt, aki belemerül a könyvbe, hogy tartson bizonyos távolságot a történettől, az elbeszélő tartsa távol a teljes azonosulástól a befogadót. Ráadásul az is érdekelt, hogyan tudom végigvinni ezt az egész regényen. Ebben, és a többi szereplőm karakterében is az érdekelt, meddig feszíthetők az ellentmondások egy alak felépítésében, hogy lehet mozgatni, milyen konfliktusokat hoz ez létre. Először mintegy hipotézisként állítottam ezt fel, majd a regény írása közben egyre nagyobb hasznát vettem ezeknek az ellentmondásoknak. Élvezettel merítettem el őt abban, hogy liberálisnak gondolja ugyan magát, de képtelen az elvei szerint cselekedni, ezek az ellentmondások pedig folyamatosan feszítik.

– Az, hogy testileg és lelki alkatában is ilyenre faragtad, nagyobb, általánosabb világszemlélet felé is teret nyitott.

– Valóban, ez átvezet a kelet-európai létezésnek az ellentmondásaihoz is. Ez a figura folyamatosan az ellenszenvvel és az utálattal szembesül a kelet-európai „utcán”, budapesti létezésében, s nyugatra kell ahhoz mennie, hogy megtapasztaljon egy olyan közeget, ahol máshogy néznek rá, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Ezek némiképpen teoretikus vagy ironikus játékok, vagy ellentétpárok a regényben, amik viszont segítik az olvasót belevezetni azokba a konfliktusokba, melyek igazán mocorognak a törté­netben.

– Ellentétekbe és konfliktusokba viszed a szereplőidet, akik bár sokan vannak, mégis egy viszonylag szűk körben mozognak. Közben több generáció sérüléseit, hányattatásait összegzed. Ez volt a célod?

– Ez az én tapasztalataimnak a korlátozottságát is jelenti. Arra a terepre kellett redukálnom a történetmesélést, amelyet belátok, hisz arról a világról van szó, amelyben élünk. Tapasztalatom szerint a generációnkat olyan problémák kínozzák, olyan életválságokba kerülünk, olyan helyzetekbe szorít bennünket ez a kelet-európai – vagy speciálisan magyar – létezés, ami a 2010-es évek végére egészen szürreális és bizarr szintet ért el. Az egész sztoriban az izgatott, hogyan jutottunk el egy ilyen szélsőséges megosztottságig, illetve ebben milyen erők munkálnak. Tagadjuk vagy sem, de ez döntően meghatározza a napjainkat. Van is egy ilyen aktualizáló vonala a könyvnek, ami talán nem ad megoldást, választ erre a helyzetre, de legalább igyekszik feltárni azt, annyira, amennyire az én saját, illetve egy regény eszközeitől kitelik.

– Mindehhez a kiindulópontot egy könyvekkel zsúfolt padlásszoba adja, mely egyfajta polgári műveltséget feltételez. A saját életedben mennyire voltak meghatározók az ilyen, tudással átitatott szobák?

– Voltak hasonló szobák, amelyekben jártam, s ­afféle emlékszigetekként próbáltak túlélni, mint egy megsemmisülő hajó utolsó deszkadarabjai, melyekbe a hajótöröttek utolsó erejükkel próbáltak megkapaszkodni, s próbáltak átevickélni ezen az időóceánon. Mindig lenyűgözött, hogyan is léteztek ezek a teljesen korszerűtlenné vált, az időből kihullott tutajok, és hogy élhettek ezek a Robinsonok a hajótörések után, megmaradt kevéske tárgyukkal, amelyek arra a világra emlékeztették őket, amelyben otthon voltak. Ugyanakkor mindennek a tragikomikus időszerűtlensége is izgatott: annak a megoldhatatlansága, hogy ezek az emberek hogyan próbálták meg a saját eszményeiket, ideáikat képviselni, továbbörökíteni. Az a keserű tapasztalatom, hogy ez egyáltalán nem működött. A regény természetesen sok mindent erősebb vonalakkal, vastagabb ceruzával rajzol, hogy bizonyos problémákra jobban rávilágítson, de az alapvető élményem ezzel a világgal kapcsolatban az emlegetett a tragikomikus időszerűtlenség és ennek a nagyszerűsége, szomorúsága és nevetségessége egyszerre.

– A női főszereplő, Olga az, aki ezt az attitűdöt, ennek a világnak legalább a látszatát megőrizhetné, továbbvihetné. De az ő esetében óhatatlanul felmerül a régi közhely, miszerint az értelmiség előtt két út van: egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan...

– Ifjú éveim nagy dilemmája... Tulajdonképpen lefordítható erre a Kádár-kori mondásra. Olgát annyira túlterheli az a szellemi örökség, amivel az apja megpróbálja muníció gyanánt ellátni, s annyira hasznavehetetlen ez a fegyverzet, ez az iránytű, ez az útmutatás, életideál, ezek a maximák, abban a világban melybe végül kikerül, hogy a tájékozódásra képtelenné válik. De ezenkívül is rengeteg dolog járul hozzá ahhoz, hogy ez az Olga nevű hősünk eltéved végül a világban, s nem képes sem anyaként, sem feleségként, sem önálló lényként létezni. Annak, hogy belecsúszik alkoholizmusba, csak egyik összetevője az, hogy egy számára megélhetetlen tradíciót kap örökül. Van egy olyan konfliktus az anyjával, mely ezt tovább mélyíti, megoldhatatlan tragédia az első férje halála, ami egy úgy-ahogy kezelhető szituációból végképp kezelhetetlen helyzetbe löki ezt a karaktert, akivel egyre reménytelenebb vizekre evezünk, s végig azt várjuk, mit is tud kezdeni a sorsával. Aztán az olvasó majd meglátja, mire jut...

– Olga sorsa megtetőződik aztán az új kapcsolattal, férjjel, Áronnal, aki vad kommunistából válik, ha nem is neonácivá, de szélsőjobboldalivá. Ez egyfajta archetípus?

– Ezt nem tudom, de úgy gondolom, az a fajta szélsőségre hajlamos, az összeesküvés-elméletekre fogékony, az erőszak kultuszában minden autonómiát felszámolni vágyó karakter egy nagyon is létező embertípus. Sokféle formában – pedagógusként, igazgatóként, politikusként – bukkan fel életünkben az a karakter, mely minden autonómiát legázol, a saját végtelen egójának rendeli alá a világot. Ráadásul mindezt nem gonoszságból, hanem mélységes meggyőződésből teszi. Nem egy cinikus karakterről beszélünk, hanem olyanról, aki meg van győződve róla, hogy csakis az ő értelmezésében helyes a világ, s csak az az attitűd vezet jóra, amelyet ő képvisel. Merő jóindulatból tesz rosszat... Ugyanakkor egy olyan kelet-európai dúvad, bárdolatlan, ösztönös, indulat vezérelt, kevéssé művelt, de nagyon intelligens, éles eszű lény, mely a kontinensnek az általunk lakott és ismert részének kies sztyeppéin igen nagy számban fordul elő...

– Ugyanígy nagy számban fordulnak elő azok a nők is mifelénk, akiket megírsz a regényedben?

– Azt látom, igen! Ezek a deklasszált családokból származó, félalkoholista, polgári anyukák jelen voltak a hetvenes, nyolcvanas évek budai miliőjében. Számomra ez egy ismerős terep, nagyon sok ilyen karaktert ismertem. Nagyon sok ilyen asszony vagy néni ült a könyvtárakban a pult mögött, vásárolt a Közértben, téblábolt a Gellért hegy oldalában. Mindig nagyon érdekelt a természetrajza ennek a létezésnek, és az, hogyan kebelezi be az életüket az a magyarországi történelmi kataklizma, amelyben élnek.

– Amely kitermeli a Líviákat? Csak hogy még egy karaktert beemeljünk a beszélgetésbe a könyv lapjaitól.

– Kitermeli a Líviákat, kitermel egy csomó rendkívül szélsőséges és saját magát korlátozni vagy kordában tartani képtelen embert, kitermel rengeteg lelki betegséget, beteg egót, akik aztán harapják, mardossák, pusztítják egymást. Sötét látlelet ez a mi létezésünkről, vagy ezeknek a karaktereknek a létezéséről. Ez is mindig kíváncsivá tett, miért és hogyan keserítik meg egymás életét az emberek, minden – látszólagosan értelmes – ok nélkül, és hogyan nem képes létrejönni egy olyan világ, amelyben a jó szándék, a jóindulat és a szeretet uralkodik, és mi az az erő, ami itt életeket rombol. Ezt keresgélem a hőseimben, a tévutaikon téblábolnak ezek az emberek, és gyepálják egymást, rontják meg egymásnak a létezést. Igen, ez egy ilyen könyv, ami erről szól...

– Ezeket az embereket a Duna partján látjuk a regényben, vagy a Duna partjáról nézünk rájuk. Mit jelent számodra a Duna?

– A legjobb barátom. Számomra Magyarország legotthonosabb része. Az a lény, amely itt lélegzik ennek az országnak a közepén, mint egy nagy verőér megy keresztül rajtunk, jön Nyugatról és megy Keletre. Hordozza ennek az egész országnak a történelmi traumáit és jelenti azt a határt két világ között, amiben ez az ország egy meghasadt tudattal él, egy keleti és egy nyugati identitásnak, tradíciónak a metszéspontján. Ez a különös organizmus – a Duna – az, ami ezt számomra egy személyben szimbolizálja.