Egyetemmé válás: csoda is, de inkább kemény munka

– Rektor úr, a július elsejei ünnepi dátum előtti napokban hogyan érezte magát?

– Ahogy közeledtünk, egyre inkább egy furcsa, de jóleső borzongást éreztem: nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg be fog következni, megvalósul a régi álom. Most egy olyan kapuban vagyunk, ahol még senki nem járt, kicsinek érzem magam ezekhez a történésekhez.

– Mennyire sikerült megvalósítani az eredeti célkitűzéseket, azt a tervet, aminek mentén előkészítették az intézmények egyesítését, az egyetemmé válást?

– Amit elhatároztunk, azt maradéktalanul teljesítettük. Hogy milyen nehézségek voltak közben, ez most már mindegy. Közelebb hoztuk a campusokat egymáshoz, kezd elindulni egy konvergens gondolkodás, egymásra találtak emberek, együtt kezdtek el tervezni. Sárospatak példáján látjuk, hogy legalább három évre van szükség, amíg olyan csapat ötvöződik, amelyik nem azt méricskéli, hogy Egerben van, vagy más városban. Nyilván hasonló várható Gyöngyös és Jászberény esetében is. Vagyis legalább három év komoly munka vár még ránk ezen a téren, és most nem a szakmáról beszélek, hanem emberségről, hozzáállásról, gondolkodásról. A felkészülésünk folyamatában elkészült egy közel 600 oldalas intézményfejlesztési terv, ami már közös mű, s amiben minden benne van, amit az elkövetkező öt esztendőre tervezünk. Megvan tehát az a keret és az az alap, ami meghatározza a további haladásunkat, építkezésünket.

– Ezek szerint befejeződött az intézményegyesítések szervezeti hátterének megteremtése?

– Olykor nehéz elfogadtatni a kollégákkal azt a buddhista mondatot, ami arról szól, hogy a kicsi szép. Igyekszünk megszüntetni azt a szemléletet, hogy olykor másnak szeretnénk látszani, mint amik valójában vagyunk. Nagyon komoly szervezeti-működési rendet raktunk össze, sok vitával, de konszenzusos módon, nincs egyetlen egy olyan döntés sem, amit én vagy bárki más áterőltetett volna. Meghatározó viták voltak arról, hogy milyen szervezet legyen, milyen karok, milyen intézetek, de úgy gondolom, nyugvópontra jutott a diskurzus.

– Korábban sokat lehetett hallani, talán az ügy valóságos súlyánál sokkal többet arról, hogy a gyöngyösiekben, a Károly Róbert Főiskola oktatóiban milyen félelmek vannak a közös jövő kapcsán. Sikerült őket megnyugtatni?

– Nem mindenki számára örömteli az egyesülés, de mindenütt emberek vannak, mindenütt az ember-ember kapcsolat a fontos. Egy érdekes példát említek: az egyik kolléga az elmúlt hónapokban eltűnt Gyöngyösről, egy másik egyetemre távozott, és most a napokban a leendő campus igazgató jelezte, hogy a kolléga jönne vissza. Úgy látom, ma már a nyugalom a jellemző, ami szintén a párbeszéd és az érdemi hozzáállás eredménye. Sok jó emberrel megismerkedtem a KRF-en, akik emelni fogják ezt az egyetemet, s a döntő többségük örül a mostani változásnak, hiszen van remény, hogy Gyöngyös túljut azon a lejtőn, amin az elmúlt években haladt. A gyöngyösi önkormányzat részéről is csak segítséget kaptunk. Úgy vélem, az inkább csak egy legenda, hogy egymástól nagyon eltérő gyöngyösi és egri prototípusok léteznének. Nincsenek ilyenek. Mindenütt emberek vannak, akik munkát szeretnének letenni az asztalra, a vezetői elvárások pedig emberekhez kapcsolódnak, nem a lakhelyükhöz.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Dr. Liptai Kálmán: Tudással és emberséggel lehet megtartani az ittenieket, ha meg tudjuk mutatni nekik, hogy itt van élet, van lehetőség. Fotó: Berán Dániel
[/caption]

– Az egyetemmé válás folyamatában nyilvánvalóan megkerülhetetlen az egri rektor személye. Sokan úgy tartják a régióban és a fővárosban is, hogy Liptai Kálmán kitartásának, elkötelezettségének és – nem mellékesen – diplomáciai érzékének is köszönhető, hogy így valósulhatott meg az egyesítés előkészítése, maga az egyetemmé válás. Hogy látja önmagát ebben a történetben?

– Nehéz kérdés. Úgy gondolom, számomra egy kegyelmi állapot az, hogy most én lehetek itt. Szolgálatnak tekintem a munkámat, és örülök, hogy tudok alakítani, formálni egy picit a világon. Valójában visszahúzódó vagyok, elülök a sarokban, olvasok, befelé élek. Bár furcsa ez a kettősség, ami a sok nyilvános szerepléssel jár, de a döntések belül kezdődnek, belül történnek meg, és ha belül eldöntöm azt, hogy mit szeretnék, akkor nagyon erőteljesen, szinte mániákusan tudom követni elhatározásaimat. Jelenlétem az egyetemmé válásban, az egyesítésben talán a folyamatok nyugalmát szolgálta. Nem gondolom, hogy hihetetlenül hatalmas történeteket koordinálok, bár elég nagyok ezek, de igyekszem mindig az embereket látni. Nekem nincsenek beosztottjaim, nekem munkatársaim vannak, kollégáim, akiket nagyon kedvelek, s úgy gondolom, hogy az első számú vezető gondolatai hatással vannak a szisztémára is. Az is fontos, hogy egy vezetőnek legyenek víziói arról, mit szeretne megvalósítani. Az emberek nem a mögé állnak, aki azt mondja, hogy holnap itt minden jó lesz, hanem azt követik, aki lát 15 évre előre, aki azt mondja, itt van munkátok, lesz helyetek, jövőtök.

– A főiskolai lét után az egyetemmé válás jelenthet-e különbséget az intézmény függetlensége, önállósága terén? Tudja-e folytatni a történések alakítását?

– Mindig mondtam a kollégáimnak, hogy nem az a mulatós hétvége fontos, amikor egyetem leszünk, hanem az a józan ébredés, ami utána következik. Hétfőn ugyanaz ül mellettük vagy velük szemben, aki korábban ült, a megoldandó problémák is ugyanazok maradnak. Szerintem az egyetemmé válás emelkedett érzése gyakorlatilag pár hónap alatt el fog múlni, utána rádöbbenünk arra, hogy ahová kerültünk, az már egy másik liga, ahol másképpen kell játszani. Ebben a ligában gyorsabbak a játékosok, becsúszva szerelnek, időnként keményen akasztanak, olykor durván kilöknek a pályáról. Most eufória van, de a jövő a teljesítményről fog szólni. Eddig a vidék legjobb főiskolája titulusa volt az Eszterházy Károly Főiskolának, mostantól pedig az egyetemek között az utolsó harmadban, a bent maradásért fogunk játszani – maradva a focis hasonlatnál.  Ha nem tudunk megkapaszkodni ebben a ligában, akkor mindig a kiesés ellen fogunk küzdeni. Véleményem szerint egyetemi létünkkel nem a szabadság lesz nagyobb, hanem a felelősség: a minőség megteremtése érdekében sokkal nagyobb koncentráltságra lesz szükség. Most még többen azt gondolják, hogy az egyetemmé válás egy nagy csoda. Abból a szempontból persze tényleg csoda, hogy 250 év után következik be, de ez a tény nem old meg semmiféle olyan konfliktust, problémát, amivel eddig is dolgunk volt. Nehéz küzdelem, kemény munka lesz.

– Az Eszterházy Károly Egyetem megelégszik-e azzal a célkitűzéssel, hogy a régiója fiataljainak adjon továbbtanulási lehetőséget, vagy messzebbre, távolabb is kíván tekinteni országos, netalán nemzetközi színtéren?

– A miénk egy szegényebb régió, s az én vízióm az, hogy egyetemünk fogja leginkább segíteni az elesetteket. Remélem, ide főként azért jönnek majd a hallgatók, mert ez az egyetem embereket nevel, nagybetűs embereket. Pénzzel nem – mert az sosincs elég –, hanem tudással és emberséggel lehet megtartani az ittenieket, ha meg tudjuk mutatni nekik, hogy itt van élet, van lehetőség. Ez a feladatunk a régióról szól, s szerintem az új egyetem meghatározó intézménye lesz Északkelet-Magyarországnak a következő ötven évben. Messzebbre tekintve elmondhatom, hogy ennek az egyetemnek másfél évtized múlva európai szintű pedagógusképző oktatási intézménnyé kell válnia. Sok okosság van szerte a világban, ezeket a mi kis furcsa közép-európai helyzetünkből adódóan képesek vagyunk ötvözni.

- Zseniális módszertanos elődeink vannak, rájuk is alapozva lehet világszínvonalra törekedni. Másrészt az intézményfejlesztési tervünkben szerepel, hogy az új egyetem a szőlész-borász képzés magyarországi központja lesz. Bár nem lehetünk világhírűek, de olyan módszertant, filozófiát fog követni a jövőben az egyetem, ami európai szintéren meghatározó lehet a szőlészet és a borászat oktatása-kutatása terén.