2016.09.03. 17:52
Megingott a két bringás kapcsolata
Tavaly június óta tart Szabó Ádám „Szalag” és Illés Adorján Földet kerülő bringás kalandja. Jelenleg Mianmarban tartózkodnak, ahová ismét izgalmas út vezetett. Blogjukba pillantottunk be.
Már több mint 14 hónapja vagyunk úton, amit, ha egyedül tennék, másként beszélnék az utazásnak és magának a földön töltött időnek is talán a legfontosabb részéről, az emberi kapcsolatokról. Nekünk, embereknek a többi ember a mércénk. Észre sem vesszük, mennyire függünk egymástól, mivel természetes közeg emberek között lenni. Egymás nélkül azonban teljesen más képet kapnánk magunkról. Az, hogy kinek gondoljuk magunkat nagyban függ attól, hogy mások mit gondolnak rólunk, mármint, hogy mi mit gondolunk mások rólunk alkotott véleményéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg azok is volnánk, ám tévesen még mindig nagyon sokan tulajdonítják identitásukat a kívülről jövő hatásokra alapozva. (...)
Nem minden fenékig tejfel
Mindeközben Adorján és köztem már egy ideje minimálisra csökkent a kommunikáció. Ő elvolt a saját világában, míg én vívódtam a fent leírt képlet „kidolgozásán”. Nyomott hangulatomon ez a szótlan közönyös állapot nem segített egyáltalán, inkább csak erősítette az egóm, ami imádta észrevenni társam összes hibáját és azokon magában csámcsogni, vagy épp rosszul megfogalmazva elé vetni, mint félig emésztetlen ételt arra várva, hogy ő eméssze meg a másik felét. Persze ezek a szerencsétlen kísérletek csak még jobban eltávolítottak egymástól. Ez egyszerre zavart és idegesített is, mert Adorjánon csak annyit lehetett észlelni, hogy valamiféle védekező szerepet vett fel, ami nemcsak védte „sértett” énjét, de gátolta is az önkifejezésben. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, miközben azt éreztem, hogy belül valamit elfojt és ezt nem akarja megosztani velem, sőt ami a legrosszabb, hogy magával sem. Mivel semmit sem lehet sokáig a szőnyeg alá seperni, arra vártam, mikor bújik majd ki a szög a zsákból. Új motorral tehát és új problémával indultunk el Mianmarba, amivel megkezdődött a nagy utazás második felvonása.Újra nyeregben
A thai utak szélesek és jó minőségűek, még a gyéren lakott területeken is, aminek köszönhetően elég gyorsan közlekednek az autósok. Emiatt kevésbé éreztem magam biztonságban, mint Indiában, hiába volt ott őskáosz és fülsiketítő dudaszó, reggeltől estig. Egy idő után viszont letértünk a főútról és gyér forgalmú utakon gurultunk, ami igazi túra hangulatot adott a nemrég még menekülésszerű rushnak.
A thai-ok folyton ünnepelnek valamit, egymást váltják a fesztiválok és különféle rendezvények. Van, hogy épp'' az út közepén szottyan kedvük táncra perdülni, amihez Móki mester (Adorján – A szerk.) nagy örömmel csatlakozott. Viszont nem nagyon beszélnek angolul, ezért a legegyszerűbb dolog is kihívás volt, mint például húsmentes kaját rendelni egy útszéli csehóban. Amikor végképp'' értelmetlenségbe fulladt a kabaré jellegű beszélgetés, mosolyogva bevonultam a konyhába és nekiláttam főzni magunknak valamit a fellelhető alapanyagokból. Jámbor természetük miatt ahelyett, hogy kizavartak volna, ezen rendszerint ők is jót mulattak és érdeklődve figyelték, mit fog készíteni a wokban ez a furcsa ruhába öltözött bringás alak. (...)
Semlegesből baráti
A Napot minden bizonnyal megbízhatták a play gomb benyomásával, mert amint pirkadni kezdett az ég alja, felharsogott a hangos szentség. Ez kiváló ok volt a korán kelésre és a már majdnem menekülésnek hívható gyors rajtra. Egy ilyen alkalommal váltunk el ismét Adorjánnal, mert ő még inkább vállalta a fülkárosodás lehetőségét egy kis lustálkodásért cserébe. A találkát másnap délutánra a Mae Sot nevű határátkelőnél beszéltük meg.Jó volt egyedül tekerni, saját tempóban a pihenőknél pedig nem azt nézni, hogy az asztal túloldalán egy hozzám néma, de valahonnan ismerős alak egyenletes nyomkodással a telefonja bűvöletébe burkolózik és bizonytalanságában a Hupikék Törpikék mese betétdalát dúdolja. Így kicsit teret kaptak a gondolataim megoldást találni a semlegessé minősülő kapcsolatunk barátira változtatására. Nem volt min fennakadnia az egómnak, ami szertefoszlott erre az időre, bár tudtam, ez még korántsem jelenti azt, hogy többé már nem is fogom viszontlátni. (...)
Adorján már ott volt a határon, mikor megérkeztem, a zsákban lapuló szög viszont nem akart kibújni, így érintetlen maradt a köztünk még mindig meglévő zavaró állapot. A fokozódó feszültség egyszer úgyis felszínre löki majd a szálkát, úgyhogy nem erőltetve a dolgot, csupán pár szót váltva mentünk az emigrációs osztályra kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványokat és kérni egy újabb, de különleges pecsétet a betelni készülő útlevelünkbe.
A szabály az szabály
Mianmarról csak annyit tudtunk, hogy nyugatról nem lehet bejutni és alig 4 hónapja váltotta fel a „demokrácia” a katonai diktatúrát. Emiatt a régi rendszer hatása még nagyban érezhető. Ez kihat az ide látogató külföldiek szabadságára is, ami leginkább a szállás korlátozásában tűnt fel számunkra. Aludni ugyanis csak szállodában, vagy más hivatalos helyen volt lehetőség. Márpedig ez nekünk alapból kiesik, ugyanis egyik fő szabályunk, hogy szállásért nem fizetünk.
A másik, hogy közlekedésért se. Na, majd most kiderül, mit tudunk kihozni ebből a helyzetből, mennyire vagyunk ügyesek. Első próbálkozásaink tényleg azt igazolták, hogy itt bizony nehéz 28 nap vár ránk és a pénztárcánkra, de ahogy azt Simon Dávid barátom mondja, „there is always a way” azaz mindig van mód rátalálni a számunkra kedvezőre. (...)
Minden napunk egy csoda volt, igazi felfedező körút a még vad, de már magához közel engedő új országban. Barlangokba bújtatott Buddha szobrok bűvöltek el és természetes források táplálta medencék hűsítették nap izzította testünket.
Az éjszaka közeledtével mindig óvatos kommandó kezdődött a sátorhelyért, vagy bármilyen szállásért. Néha olyan érzésem volt, mintha követnének minket, mert amint egy helyi embernél kötöttünk ki, percek múlva jött egy hivatalos személy, aki kedvesen, de határozottan tudatta velünk, hogy itt nem maradhatunk. Ezért volt a nagy óvatosság és csakis sötétedés után álltunk meg, amikor már nyomunkat vesztették. (...)
Ordított a hallgatás
Baganból Mandalaybe vezetett az utunk. Közben egy vacsorán végre előkerült a téma, mert már ordított köztünk a hallgatás. Elmondtam Adorjánnak, hogy nagyon zavar ez az állapot, az meg különösen, hogy közben úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Elmeséltem neki, hogy attól, mert még nem mondja, érzem, mi zajlik benne, a küzdelmet azért, hogy magabiztosnak tűnjön. Viszont Dobó István kardját és pajzsát hordani nem egyenlő Dobó Istvánnak lenni. Részemről a hiba az irányításban volt. Nem tudtam megállni, szövegelés vagy tanács nélkül, amikor úgy láttam, hogy valamit nem „jól” csinál. Hiányzott még mindig belőle az a rutin, amit én egy ilyen utazásnál nagyon fontosnak tartok. Neki meg elege volt ebből, de nem mondta, ezért zárkózott be és kerülte a velem való kommunikációt. Szó volt róla, hogy ennek így nincs tovább értelme, legjobb, ha végleg külön válunk. Aztán elmeséltem neki a tervemet, miszerint szeretném, ha mégis együtt maradnánk, és már dolgozok a feladaton egy ideje, de ehhez rá is szükség van. Ez a beszélgetés lehetne közös jövőnk új kezdete, ne mondjunk le ilyen könnyen egymásról, hiszen együtt kezdtünk bele ebbe az egészbe és jó lenne együtt is befejezni. Egy csapat vagyunk és még sok minden vár ránk, amíg hazaérünk. Nagyon jól hangzott akkor minden és úgy tűnt, mindketten rajta vagyunk a megoldáson, miszerint együtt folytatjuk tovább.
Mandalaybe viszont mégis külön érkeztünk, mert két napra a beszélgetésünket követően, Adi szülinapjának estéjén ismét elváltunk. Azt azonban, hogy ezután mi történt velünk és milyen csodákat tartogatott még a mindenható Mianmar, csak a következő bejegyzésből tudhatjátok meg, mert írás közben utazni is kell.
Korábbi cikkek a bringásokról:
Semlegesből baráti A Napot minden bizonnyal megbízhatták a play gomb benyomásával, mert amint pirkadni kezdett az ég alja, felharsogott a hangos szentség. Ez kiváló ok volt a korán kelésre és a már majdnem menekülésnek hívható gyors rajtra. Egy ilyen alkalommal váltunk el ismét Adorjánnal, mert ő még inkább vállalta a fülkárosodás lehetőségét egy kis lustálkodásért cserébe. A találkát másnap délutánra a Mae Sot nevű határátkelőnél beszéltük meg.
Jó volt egyedül tekerni, saját tempóban a pihenőknél pedig nem azt nézni, hogy az asztal túloldalán egy hozzám néma, de valahonnan ismerős alak egyenletes nyomkodással a telefonja bűvöletébe burkolózik és bizonytalanságában a Hupikék Törpikék mese betétdalát dúdolja. Így kicsit teret kaptak a gondolataim megoldást találni a semlegessé minősülő kapcsolatunk barátira változtatására. Nem volt min fennakadnia az egómnak, ami szertefoszlott erre az időre, bár tudtam, ez még korántsem jelenti azt, hogy többé már nem is fogom viszontlátni. (...)
Adorján már ott volt a határon, mikor megérkeztem, a zsákban lapuló szög viszont nem akart kibújni, így érintetlen maradt a köztünk még mindig meglévő zavaró állapot. A fokozódó feszültség egyszer úgyis felszínre löki majd a szálkát, úgyhogy nem erőltetve a dolgot, csupán pár szót váltva mentünk az emigrációs osztályra kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványokat és kérni egy újabb, de különleges pecsétet a betelni készülő útlevelünkbe.
„Egyszerűen csak mosolyogva bevonultam a konyhába és nekiláttam főzni magunknak valamit a fellelhető alapanyagokból” FOTÓ: CHILDREN OF THE SUN Figyelj a belső hangokra: „a szaggatott vonal már teljesen egybeolvad, végtelen csíkot festve a burkolatra” FOTÓ: CHILDREN OF THE SUN Mianmar, köszönünk mindent! A thai-jok folyton ünnepelnek valamit... FOTÓ: CHILDREN OF THE SUN -->
