Szarvasbőgés idején...

De olyat hosszú évek óta nem ehetett, hisz’ már nem volt senki, aki úgy tudta volna elkészíteni az ételeket, mint az a drága asszony. Aztán az is eszébe jutott, mennyire jó volt még akkor, mikor a fiával egy-egy fárasztó nap után le tudtak ülni egy asztalhoz sörözni. Miután lekaszálták a lucernát, vagy összerakták a kazlat. Ám ilyen alkalom is rég volt, mert a saját gyereke nemhogy egy asztalhoz nem ül le vele, még csak hozzá sem szól. Az unokáit kisgyerekkoruk óta nem látta. A kislányt szerette a legjobban, akit akkor fogott utoljára az ölébe, mikor még az volt számára a legfontosabb, hogy ő fújja el elsőként a pimpókát. Azóta csak hallomásból tudta, hogy a jogi egyetemre készül.

Minden akkor romlott el végleg, mikor Róza szívinfarktust kapott, és nem volt itthon vele. Mire hazaért, a feleségén már nem lehetett segíteni. Pedig ő tartotta össze a családot, és elvesztésével a rokoni szálak is meglazultak, nem volt, aki elsimítsa a konfliktusokat. Magát csak azzal nyugtatta – vagy mentegette?! –, hogy ez soha nem volt az ő dolga, ha veszekedni volt kedve, akkor bárkinek leordította fejét, aztán ha ezen a másik fél megsértődik, lelke rajta, őt nem érdekli. Nos, így maradt annyira egyedül, hogy most, mikor elvágódott a gangon, nem vette észre senki, és már ki tudja, mióta feküdt ott mozdulatlanul és kitekeredve a hideg kövön. Úgy, ahogy Róza, amikor rátalált.

Nem nézett rá senki, már a szomszédok is messze elkerülték a zsémbes öregembert, aki mindenkibe beleköt és feljelentget csak azért, mert ugat a kutyája. Megmozdulni nem volt jó, mert minden egyes mozdulat fájdalmat okozott, ezért inkább meg sem moccant. Minek is? Már úgysem érez semmit, a végtagjai teljesen elzsibbadtak. Vagyis hát egy valamit mégis érez, az éhséget. Úgy rémlett neki, vacsora előtt vitte volna ki a fazekat a kiskonyhába, ám kiloccsant a zsíros lé, ő meg a következő lépéskor elcsúszott azon, és bevágta a fejét. Talán az ajtókilincsbe. Ez az utolsó emléke.

Akkor még világos volt, most már a Göncölszekeret is látni az égen. A tévé ugyan még megy a szobában, de műsor már nem szól benne. Próbált hangot kiadni magából, ám erőtlen, egyébként is hiába kiabálna. Hallja, hogy felesleges, a kert végéből, a szarvasok bőgésén kívül mást nem is hallani. Arra gondolt, ha eddig kibírta, akkor ezt a néhány órát már csak kihúzza valahogy, míg megindul a mozgás az utcában. „Feri csak elindul 5 körül a reggeli műszakba” – reménykedett, bár túlzottan azért nem, mert pár hete vele is összeszólalkozott az átnyúló faágak miatt, hisz’ a lehulló levelek csak szemetet csinálnak. „Nemigen fog ő idenézni, érdeklődni hogylétem felől... Majd a sors megoldja” – míg ezen gondolkozott, elnyomta az álom.

– Nagyapa! Nagyapa! – szólt valaki, miközben a karját rázogatta. Azt hitte, képzelődik, s ez már a vég. – Nagyapa! Ne mozdulj! Nagyapa, hát élsz!
Ezekre a szavakra ébredt. Nem nagyon tudta, hova tenni, ami vele történik. A hosszú, barna hajú, tizenéves lányka mondott valamit, hogy talán a szomszédok telefonáltak nekik, mikor látták, hogy tárva-nyitva volt egész éjjel a ház ajtaja... Szokatlan volt, úgy gondolták, baj lehet.
– Nagyapa, ne aggódj, már szóltam a mentőknek.
Nem aggódott ő, egy pillanatig sem. Nyugalom járta át a testét. Csak azt kívánta: bár előbb esett volna el.