HEOL

– Nem édes. Sehol és soha többé! – csattan el Molnár Ferenc Olympia című vígjátékának utolsó mondata. S ez az ostorcsapásszerű kijelentés vagy felkiáltás ott marad fönn a levegőben, nem zuhan vissza a színpadra. Ezt még tudom, mondja Cseh Tamás Frontátvonulás című művében Vizi Miklós, amikor a pohár, amit fölemelt, s elengedett, ott maradt a levegőben.
Ezt a kivételes és misztikus pillanatot próbálta Csizmadia Tibor megragadni, tán ezért a mondatért fogott bele az Olympia színre vitelébe, amiről jól tudta, hogy az utolsó rendezése lesz az egri Gárdonyi Géza Színházban. Innentől már nem is kérdés, hogy miért pont most, miért pont Molnár Ferenc, és ha már ő, miért éppen ez a viszonylag vékony darabja.

  Plata-Ettingen herceg, tábornok és neje, Eugénia - Kaszás Gergő és Bozó Andrea - a Monarchia jellemző figuráit mutatták meg Molnár Ferenc darabjában. Fotó: Gál Gábor

Az Olympia minden egyszerűsége ellenére pontosan karikírozó képet fest a Monarchia század eleji – itt persze a XX. század első háború előtti idejét értsük – világáról. Arról a világról, amikor a már erős polgárság tagjai – a nemes családok és családfők ferde tekintetétől kísérve – ugyanazokon a fürdő- és üdülőhelyeken múlatták az időt, ahol a főrendi osztály képviselői. Sőt, a katonai pálya karrierlehetőségei még alantasabb osztályokból érkezőket is Karlsbad és más fürdőhelyek szalonjaiba, kávéházaiba, kártyaasztalai mellé vetettek. Mindezt persze a császár világítóan kék szemének hűvös sugarai alatt. Voltak, akik meg sem álltak a francia Riviéráig, hogy Nizza, Cannes vagy Grasse valamelyik szanatóriumába jöjjön értük a halál... A többség azonban – népes családok porontyokkal, asszonyok lányaikkal, egyedülálló gavallérok, katonatisztek – e helyekre inkább gyógyulni, kikapcsolódni, a fürdőhely oly egészséges vizű medencéinek valamelyikében pancsolni, ázni jártak, vagy épp azért, hogy könnyű, nyáresti flörtökben lubickolhassanak.

Egy ily kellemmel, parfümillattal, nagyestélyikkel, kis fürdőruhákkal, selyemharisnyákkal és a nyár buja illataival teljes világban aztán nem csoda, ha fiatalok és tán a kevésbé fiatalok is el-elszerelmesedtek, nem tekintve sem a társadalmi ranglétra fokait, sem a józan ész higgadtságát. Nos, Molnár Ferenc Csizmadia segítségével ilyen világba vezeti el nézőit.

Megvan itt minden, ami kell. A számító, még kívánatos anya Bozó Andrea megszemélyesítésében, a lánya, Olympia, akit Szabó Emília alakít. Van nyalka huszárkapitányunk – Ötvös András –, aki után bomlanak a különböző rendű és rangú hölgyek. Van zord tábornok atya, akit Kaszás Gergő hoz. A fürdőhelyek lézengő törzsvendégét Vajda Milán, a kotnyeles barátnőt vagy mifenét Fekete Györgyi, míg az osztrák csendőr alezredest Schruff Milán alakítja. Minden kész, hogy konfliktusok, félreértések, korrumpálható és meg is vesztegetett hivatalnokok, nyakas katonák és persze az asszonyok kisze-kusza kapcsolataiból csalások és csalódások böffenjenek a már említett császári kék szemek által kémlelt Monarchia bájos fövenyére. Csizmadia rendezése csak pedzegeti azt a vaskos humorral megáldott játszásmódot igénylő előadást, mely igazán emészthetővé és karikírozóvá tenné Molnár Ferenc darabját.

Bozó Andrea néha már majdnem eljut a harsány nevettetésig, de nem mer elmenni a végsőkig, ám Szabó Emília nemigen tud mit kezdeni az általa megformált címszereplővel. A hölgyek közt, bár alkalma kevesebb van, mégis Fekete Györgyi közelíti meg leginkább az elvárt, robusztus humort. Vajda Milán ügyesen hozza a rá mért sztereotípiákat, míg Schruff Milánnak ismét új arcát fedezhettük föl. Ötvös András küszködik erősen a nyalka huszárkapitánnyal, s néha ő, máskor a kapitány kerekedik felül. Kaszás Gergő azonban – bár csak az utolsó felvonásban lép színre – képes olyan markáns, mégis elgondolkodtatóan nevettető jellemábrázolásra, amely megmenti az előadást, mely nélküle elveszne Cziegler Balázs díszletébe, és amelynek velejét eltakarnák Füzér Anni mégoly szép ruhái.

Molnár Ferenc azért ügyesen csavargatja, fonja a szálakat, s nem engedi, hogy happy end legyen.
És nincs is. Vége van, és éppen ilyen valóban nem lesz soha többé, ahogyan azt Csizmadia Ötvös András segítségével beleordítja az arcunkba.
Csakúgy, ahogy a már említett Cseh Tamás-darab, a Frontátvonulás zárul, amikor is Vizi megragadja a részegen asztallapra borult Ecsédi üstökét, fölhúzza barátja fejét, s beleüvölt az értetlenkedő arcba, a bambán bámuló, világítóan kék szempárba: Ennek vége van!
Értik, ennek vége van.