Csak szépen, szabadon

István legmeghatározóbb gyermekkori élményei Egerhez, azon belül is a Mekcsey utcához kötődnek. Az 1953-ben született fiúcska az első négy évét többnyire anyai nagymamája, Teréz néni felügyelete alatt töltötte a Tetemvár utcában. A mama hajnalonta piacozni indult a hátyival (háti batyu), hazatérve pedig ő gondoskodott a gyerekekről, míg a szülők dolgoztak. István imádta a nagyit. Tőle kapta az első könyvet is, Mark Twain: Tom Sawer kalandjai című regényét.

Édesapja kárpitosként (akárcsak Moliere apja), édesanyja betanított munkásként dolgozott kezdetben a dohánygyárban, később az Agria Bútorgyárban. A Mekcsey utcai családi ház, ahol a fiúcska felcseperedett, a háború utáni években nélkülözött szinte minden komfortot. A közeli kútról hordták a vizet, az udvari közös WC-t több család is használta. Akkoriban a környéken szinte mindenki hasonló körülmények között élt, ám Istvánék kiváltságos helyzetben voltak. Az utcában nekik volt először tv-készülékük, így esténként náluk üldögélt valamennyi szomszéd a fekete-fehér képernyőre meredve.

– Együtt néztük az esti híradót, és mi gyerekek, nagy csapásként éltük meg, hogy az Ivanhoe című sorozattól eltiltottak bennünket, s később a Belfegor című filmmel is így jártunk. A paplan alól kukucskáltunk, hogy elcsípjünk néhány kockát – emlékezik István, aki szerint a tv ugyan a kor nóvuma volt, ám közel sem uralta úgy az emberek életét, mint manapság.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A Numan család az 1950-es években, István az édesapja mellett
[/caption]

– Rengeteget játszottunk az utcabeli gyerekekkel, szó szerint az utcán nőttünk fel. Az életünk természetes része volt a mese, a rajzolgatás, a tufakövek farigcsálása. Az első Mekcsey utcai éles emlékem, hogy nagy pelyhekben havazik és az egyik nagybátyámmal ródlival csúszunk le a meredek hegyoldalon. Emlékszem olyan téli délutánra is, amikor az egész utca népe szánkóra ült, s míg a sorompótól a Herendi kocsmáig lecsúsztunk, rendőr irányította a forgalmat – mosolyodik el a régi emléken, majd újabb kép villan elé.

– Kökény Géza bácsiék szemben laktak velünk. Dolgos cigány család volt, három korunkbeli gyermeket neveltek, akikkel rengeteget fociztunk, gombfociztunk, s amikor mi, „sánciak” csatáztunk a Bárány utcaiakkal és a Szarvas tériekkel, a kemény harcokban gyakran megsérültünk. Egy alkalommal a nagy várvédelem közben majdnem kilőtték a szemem. A hősiességemet édesanyám egy jó nagy pofonnal jutalmazta – bólogat derűsen emberünk.

Így jönnek szépen egymás után az emlékképek, amiken így utólag csak mosolyogni, vagy kacagni lehet.

A nagy kirándulások, amikor a család apraja-nagyja összepakolt és egy katonai teherautóval kivonultak Almárba piknikezni. Míg a gyerekek az erdőben kóboroltak, a felnőttek bográcsban főztek, közben fröccsöztek, ugratták egymást. Aztán ott voltak a hosszú téli esték, amikor mi mást lehetett volna csinálni, mint olvasni, olvasni, olvasni. Kezdetben meséket, később a kor divatos regényeit.

Igazi ünnep volt az, amikor a szomszéd elővette a diavetítőt és kockáról-kockára tekerte a történeteket a gyerekhad legnagyobb örömére és ámulatára. A Halas iskola (ma Lenkey Általános Iskola) első napja is emlékezetes marad. Az iskolakezdésre vásárolt mackó (melegítő) már a tanítás előtti napon elszakadt, miután Pisti hosszú könyörgés után, fára mászás közben avatta fel az új ruhadarabot. Az anyai pofon másnap, az iskolapadban is az eszébe jutott. Egyszer azonban véget ér a gyerekkor. A Mekcsey úti szép napoktól 1972-ben búcsúzott a család, amikor is a Csebokszári lakótelepen kiutaltak számukra egy összkomfortos lakótelepi lakást. De ez már egy másik történet kezdete.

Több a lelket melengető emlék, mint a rossz

A színházi díszletfestő túl a hatvanon azt mondja, tragédiák, sötét és nélkülöző évek is tarkították a gyermekkorát, így utólag szemlélve a hátrahagyott éveket azonban, sokkal több a szép, lelket melengető emlék, mint a rossz. Díszletmunkásként, képzőművészként, költőként, íróként úgy vélekedik, hogy rengeteg véletlen epizód követte egymást, míg végül a színházban kötött ki. A SZÍNHÁZ-ban, ahol Kiss Miklós kollégája segítségével egy új világ tárult fel előtte. Nagyrészt ennek a remek szakembernek és a teátrumnak köszönheti humorát, nyitottságát, közismert szerénységét, amiért rengetegen szeretik a városban.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Csak a szépre emlékeztünk Numan Istvánnal, akivel a Mekcsey utcai napokról beszélgettünk FOTÓ: HUSZÁR MÁRK
[/caption]