Eger

2019.07.24. 20:00

Gryllus Vilmossal a Kaláka együttesről, gyerekekről, dalokról és a háláról

Kettős jubileumot ült Egerben a Kaláka együttes. A zenekar fennállásának fél évszázadát, s a róla elnevezett, általa létrehívott fesztivál 40. évfordulóját úgy ünnepelték, hogy várva várt koncertjükre elhívtak két őskalákást, Mikó Istvánt és Huzella Pétert is, akikkel együtt muzsikáltak. A dalok megidézték az elmúlt közös és külön eltöltött évtizedeket, Gryllus Vilmossal, a zenekar egyik alapítójával, motorjával, csellistájával pedig e közös fellépés előtt idéztük fel a közös emlékeket.

Ebner Egres Béla

– Milyen lesz most ismét együtt színpadra lépni a korábbi muzsikustársakkal?

– Ebben a jubileumi évben csináltuk a „Kaláka 50 hét határon át” turnét, amire elhívtuk hol Mikó Istvánt, hol Huzella Pétert. Ezeken a fellépéseken elővettük azokat a régi dalokat, amik velük együtt kimaradtak a repertoárból. Ezeket ugyanis csak ők tudják igazán jól eljátszani. Most pedig lesz alkalmunk valóban együtt is énekelni.

– Neked is volt egy hosszú időszakod, amit nem a Kalákával együtt töltöttél…

– A Kalákának az volt a jellegzetessége, hogy – a Szélkiáltóhoz vagy a Misztrálhoz hasonlóan – a basszust cselló játszotta. Volt több váltás is a zenekarban. Mikó helyére jött Dabasi Péter, s őt váltotta Huzella. Mindig próbáltunk olyan tagot keresni a váltásnál, aki bár nem pótolhatja az előzőt, de valamiben nagyon erős. Így lett utánam, vagy helyettem Bóta Gábor, aki remekül bőgőzik. Sok mindent nem tud, amit én tudtam, de rengeteg olyat tud, amit én nem. Aztán visszafelé is megtörtént ugyanez, amikor Huzella Péter mondta föl a tagságot, akkor én jöttem vissza tizenöt külön töltött év után a zenekarba. Vele szemben tenorom nyilvánvalóan nem volt, de én is tudtam olyat, amit ő meg nem.

– A Kalákával valamikor a hetvenes évek elején, egy rádióban leadott koncerteteken találkoztam, ahol elhangzott a Tetemre hívás is. Az Arany János évben hiányoltam, hogy ez nem került vissza a repertoárba. Ez is a tagcseréknek „köszönhető”?

– Talán igen, hisz az akkori Gryllus Dani, Radványi Balázs, Huzella Péter s jómagam felállásban nagyon erős volt a négyszólamú énekünk. Ekkor tudtunk olyanokat csinálni, amikben ez a négy énekhang jól meg tudott mutatkozni. A Tetemre hívás is ezek közé tartozott. Amikor most felújítottuk a repertoárt, a Walesi bárdok például visszakerült a műsorba, de az említett ballada kimaradt.

– Az együttesen belül azt mondhatjuk, Te vagy a kapcsolat a gyerekekhez, részben éppen a külön töltött évek alatt jegyezted el magad a kicsiknek szóló dalokkal. S nem elhanyagolható a Levente Péterrel való közös munkálkodásotok.

– A Kaláka elsősorban a saját korosztályának játszott, de voltak olyan dalaink amiket elsősorban Levente Péterék inspirálására „kineveztünk” gyerekdaloknak. Így kezdődött. Aztán jött közös rádióműsorunk, a „Ki kopog?”. Amikor kikerültem a zenekarból, akkor kezdtünk el Péterrel – akivel akkoriban nagyon jó barátságban voltam – és Döbrentei Ildikóval így hármasban együtt munkálkodni, s az Égből pottyant mesékkel meg is koronáztuk a közös éveket. Ezután váltak el az útjaink. Már a saját lemezeimet készítettem, s visszakerültem a Kalákába, ahol felállítottuk ezt az azóta is jól működő konstrukciót, hogy én csinálom a saját gyerekkoncertjeimet, viszont az együttes nélkülem játssza a kicsiknek szóló előadásait. A felnőtt közönségnek pedig együtt muzsikálunk, épp úgy, ahogy most is történt az idei Kaláka Fesztiválon, az Érsekkertben.

– Honnan ez a remek kapcsolatteremtő készséged a gyerekekkel?

– Megtanultam. Nekem ez nem volt. Csak ámulattal néztem, ahogy Levente Péternek ez ment zsigerből. Aztán lassan megtanultam, vagy előástam magamból, s most már tudok bánni azokkal az eszközökkel, amik nekem adattak meg, s immár nagyon jól érzem magam gyerekek körében. Elkezdtem olyan lemezeket kiadni, amik az én szájam íze szerint valók. Célom volt olyan dalokat írni, amiket minden gyerek bátran megpróbálhat elénekelni.

– Az ötven éves jubileumtól jutottunk idáig. Mégis, ha visszatekintesz az elmúlt fél évszázadra, mi jut eszedbe?

– Hihetetlenül szerencsés ember vagyok. Gimnazistaként kezdtem el ezt az egészet, gátlásokkal, szorongással meg nagyképűséggel megáldva vagy megverve. Ezt sikerült úgy mederbe terelni, hogy olyan emberré lettem, akit más emberek szeretnek, azért, amit csinál. Ez hihetetlen nagy adomány, amit igyekszem meghálálni.

Ezek is érdekelhetik