Filmkritika: Sehol, sehonnan, sehová

Ha az összképet vizsgáljuk, megállapítható, hogy a spanyolok – hasonlóan egyébként az észak-európaiakhoz – megtanultak jó filmeket készíteni. A napjaink elvárásainak megfelelően is jó filmeket: fogyasztható ötletek, professzionális forgatókönyvek és feldolgozások, elfogadható színészek, mérsékelten borzongató izgalmak – mi kell még egy-egy unalmasnak ígérkező estéhez vagy a szobába szorulós hétvégéhez, ha az ember unja az amerikaiak által leuralt és kizsigerelt ízlést…?

Kell például egy bevált téma, mondjuk, egy hajótörés vagy valami hasonló. Nem új keletű dolog ez, Robinson Crusoe óta a zsáner rendszeres visszatérő az irodalomban és mindenfajta más művészetben, így a filmekben is. Születtek is egészen kiváló alkotások, elég ha a hirtelenjében eszünkbe jutó, a Tom Hanks által megformált Számkivetettre gondolunk, bár újabban mintha a lakatlan szigetek háttérbe szorulnának, hogy a történet inkább a háborgó tengereken – zátonyokon, az óceánok mélyén vagy éppen ilyen-olyan lélekvesztőkön – zajló küzdelmekre fókuszáljon.

Utóbbiak sorába illik a bevezetőben említett, recenziónk középpontjában álló Sehol című mozi, amit a napokban mutattak be a Netflixen. Azon a Netflixen, amit mostanában – egyébiránt nem is mindig alaptalanul – divat lett szalonképesen szidni, mint a tucatáruk piacát, ahol az üveggyöngyök között elvész a nagy ritkán megbúvó féldrágakő is – hogy magam is szalonképesen fogalmazzak.

Az Albert Pintó által rendezett, 2023-as Sehol (eredetileg is az angol címét tüntették fel: Nowhere) tételesen rácáfol minden fenti dicséretre, ami a spanyolt, az izgalmasat és a profi történetet illeti. A sztoriból pedig sok mindent ki lehetett volna hozni: egy mindenórás várandós nő elmenekül egy olyan, a valóságban nem létező diktatúrából, ahol nincs szükség sem öregekre, sem nőkre, sem gyermekekre, majd egy konténerbe szorulva a végtelen tengeren találja magát és méhéből kikívánkozó újszülöttjét. Adott a lecke: túlélni mindenáron.

Részletkérdés, de már az alaphelyzet is eléggé fura: milyen diktatúra az olyan, ahol gyakorlatilag csak a férfiakra számítanak? Persze, volt már példa a történelemben arra, hogy egy-egy korosztály nemkívánatossá vált – gondoljunk Heródesre és az aprószentekre –, de általánosságban nonszensz, hogy egy bármennyire is bizarr, orwelli rezsim éppen a saját utánpótlását iktatja ki. Na mindegy, a lényeget tekintve amúgy sem túl nagy a jelentősége. Miként annak sem, hogy egy tengeri szállítást kinek ér meg az a néhány tízezer forintnyi értékű rakomány.

Annak már inkább, hogy a készítők a továbbiakban sem fogják vissza a fantáziájukat. Az még hagyján, hogy a konténerben rekedt nő csupa olyan holmit talál maga körül, amire az életben maradásért folyatott küzdelemben elengedhetetlenül szüksége van: akkumlátoros fúrót, üres ételes dobozokat, bicskát, szigetelő szalagot. És ipari mennyiségű halkonzervet, aminek tudatában érthetetlen, hogy mi kényszeríti mégis szigonyos horgászásra, arra pedig kiváltképpen, hogy kínzó éhségében miért eszi meg a saját méhlepényét.

Akadnak további marhaságok – vagy fogalmazzunk elegánsabban: banalitások – is a filmben, mint például, hogy a többször vízbe ejtett, összetört telefon egyszer csak életre kel, s valahonnan térerő is adódik, vagy hogy a főhősnő a combján keletkező hatalmas nyílt sebet különböző kütyükből kinyert vezetékkellel varrja össze, vagy hogy fél literes műanyag dobozokkal próbálja a lövedékek által kilyuggatott lemezen át eltávolítani a konténerből a fenyegetően emelkedő mennyiségű tengervizet, hogy az újszülött két nap alatt fél évet „öregszik”… És folyathatnám. Ha valaki további sokkoló látványra vágyik, van még szülés, okádás, illetve gyermekek és felnőttek halomra gyilkolása is.

Ezekkel együtt komolytalanná válik a majd kétórásra nyújtott dráma, ami egyébiránt a könnyfakasztó snittek mellett hollywoodi befejezéssel kecsegtet. Az odáig vezető út kimerül ugyan a néhány mondatnyi párbeszédben; többször elhangzik például az az eredetinek nem igazán tűnő mondat, hogy ma jobban szeretlek, mint tegnap, de holnap még jobban szeretlek, ami odáig vezet, hogy a főszereplőnő, gyermekét is hátrahagyva, képes alámerülni a szerelmet szimbolizáló csokoládéért, miközben a lába természetesen beleakad egy hevederbe, de ha ez kell a tetőponthoz, hát legyen.

A Mia szerepét alakító Anna Castillo amúgy megpróbálja menteni a menthetetlent – van, amikor sikerül neki és előfordul az is, hogy nem –, de férfitársaim érjék be a színészi teljesítményével, ugyanis a való életben, úgy tudni, egyelőre nem tervez anyaszerepet, miután évek óta egy másik hölggyel él meghitt kapcsolatban. Tudom, hogy ez nem fontos – bár lehet, az érzékenyítésre fogékonyak számára igen, és ők a Netflixnél jó helyen kopogtatnak –, csak gondoltam, hátha van, akit érdekel.

Ha tízes skálán kellene osztályoznom a filmet, 3-ast adnék rá, mert egyrészt jól sikerült a plakátja, másrészt pedig többszöri késztetés ellenére sem kapcsoltam ki közben a monitort. Pedig…