Dorkó István: Az én karácsonyom!

Álmodni a szépről és újra az ünnepről, a körülötte lévő csodás életről.
Visszajönnek most újra a képek, álmomban felállok, és egy nagyot lépek. Visszalépek ismét a múltba, s talán nem is várom
a holnap reggelt újra!

Sistereg a fazék tele forró vízzel, mit édesanyám melegített az esti fürdőzéshez.
Ott meg az édesapám, ki éppen gyújtóst készít, amivel
reggel újból tüzet indít.
A szobában testvéreim, kik egymás haját fésülik, hogy az idő teljen
a fenyő díszítéséig.

Álmomban érzem a leves csodás zamatát és a tűzhelysütőben sülő bejgli kellemes illatát.
Látom, ahogy füstöl a kémény, kint hideg van,
de bent a melegség és a szeretet tüze ég.
Látom az állatokat, miket a szüleim
neveltek, hogy az év minden napján ezzel nekünk
eleget tegyenek. És lám, én is ott vagyok,
ahogy a szánkóm talpát faggyúval
kenem, hogy én is részt vegyek a téli versenyen.

Csodaszép telek hová lettek??
Mit minden gyermek annyira szeret!
Fehér táj, fehér ünnepek, mit az égnek és Istennek
köszönhetek! Hó lepett mindent, vastag
hótakaró, kevesebb volt az ellenség és több a jóakaró!

Gyermekzsivajtól volt hangos a táj, s mára
eltompult, óh de kár!
A telet is szerettük, úgy mint a nyarat,
de nekem ez csak egy csodaszép Álom marad!

Ma már az Ünnep sem olyan mint régen, hisz egy
gyermek voltam és vígan fütyörésztem.
Mindenem volt ez az ünnep, kis kabátom
magamra öltve indultam az éjféli misére.
Útközben meg-meg állva csak a hóesést csodáltam!
Mintha meg lenne rendelve minden karácsony reggelre!
Fehérbe öltözött a táj és mára mi lett
ebből is, csak szürke köd és homály.

Homály lett szememben, a könnyem is
majd kicsordul, emlékeit szívemben hordom,
hisz ez az én gyermekkorom volt! 
Ha majd egyszer ezt elmesélem és hallgatja
sok tátott szájú kisgyermek,
majd akkor is fütyörészem és velük nevetek!