HEOL

– Nagy változások időszakában érkezett Egerbe. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Akkor, 1991-ben a maihoz nagyon hasonló viszonyok jellemezték az egész szakmát és az egri színházat is. A frontvonalak ugyanott húzódtak, mint manapság. A rendszerváltáson épp túl voltunk. A múlt paradigmái még bennünk éltek, s erősödtek a közeljövő kihívásai is. A múlt, a jelen és a jövő egyidejűségében éltük meg azt az időszakot. Most is ezt érzem.

– Nem is akárhonnan, hanem a legendás kaposvári színháztól jött ide.
– Úgy is fogadtak... Érdekes módon az másodlagos volt, hogy egyébként meg a határon túlról, a Délvidékről származom. Kaposváron akkor azzal voltak elfoglalva, hogy a korábbi politikai súly helyett miként váljon a színház igazi műhellyé. Egerben olyan új témák felkutatása volt a cél, melyek a rendszerváltás emberi, társadalmi viszonyait boncolgatják. Gali László, az akkori direktor ezt a klasszikusokban vélte megtalálni. Akkor úgy éreztem, ebben nem volt sikeres.

– Mégis ide szerződött…
– Kaposvárra afféle alkotói színházba mentem, ehelyett diktatúrát tapasztaltam. Egerben nyitottabb volt a kapcsolat az emberek – nézők – és a színészek közt. Én mindig akkor tudtam jól teljesíteni, ha a rendező, a műfaj s a kollégák megengedték, hogy egy-egy egyéni megoldás a számtalan jó ötlet közt az előadás részévé válhasson.

– Eszerint itt rálelt az ilyenfajta színházcsinálásra!?
– A bölcs rendező tudja, meddig engedheti „szabadjára” színészeit. Jó néhány olyan alkotóval dolgozhattam, akik inspiráltak engem, s tán én is inspiráltam őket. Ez csak így működik, ha az alkotói folyamat interaktív. Az a tér, amiben mi, mint színházcsinálók létezünk, nem egyértelműen kedvez az ilyen alkotói folyamatnak.

– A rendezők nem vevők erre a gondolkodásra?
– A színész akár a rendező nélkül is képes elérni az önmaga által fölállított minimális szintet. A magyar színházakban a '70-es évek második felétől eluralkodott a posztmodern, a rendezői színház megjelenése. A színész csak a második, harmadik vonalban van jelen az alkotási folyamatban, mint végrehajtó. Hisz az igazi alkotó csakis a rendező. A fiatal pályatársaknak ez nagy kínokat jelentett, károkat okozott az önállóvá válásukban.

– Azért akadtak pozitív élmények is…
– Két korszakra osztanám ezt a húsz évet, melyben sok a különbség és a hasonlóság. Amikor ide érkeztem, és most is, amikor egy nagy váltás után vagyunk. Sokan elmentek, újak érkeztek, de a társulat döntő többsége a felszínen maradt. Nemcsak megőrizte közönségét, de még új nézői rétegeket is megnyert magának, s ennek én is részese lehettem.

– Dolgozott Gali László, Beke Sándor, Csizmadia Tibor és most Blaskó Balázs irányítása alatt. Melyik korszakot szerette a legjobban?
– Amikor itt járt Slawomir Mrożek a Tangó bemutatója kapcsán, s megkérdezték, melyik a legkedvesebb darabja, azt mondta, mindig a legutolsó. Én se mondhatok mást. Jónak tartom, hogy az igazgatónk színész. Közülünk való! Amellett, hogy eleget kell tegyen bürokratikus elvárásoknak, a színházvezetés gondját-baját hordozza, mégis színészként gondolkodik, s ez mindenképpen demokratikusabb viszonyokat produkál.

– Az egri húsz év és a pályán eltöltött bő negyedszázad után hol tart most?
– Már nem korlátoz megfelelési vágy. Az előző húsz évben mindig úgy éreztem, mindenáron meg kell felelnem minden pillanatban és mindenkinek. Most ez megváltozott. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy hosszú távon ebben a szakmában tartós értékeket, örök érvényű dolgokat produkálni lehetetlen. Mindig az adott előadásban akarom megmutatni tehetségemből telve a legjobbat, mert az akkor és ott érvényes igazán!