HEOL

Egy újonnan alakult egri teátrum a keresztségben a Pinceszínház nevet kapta. Érdekességként azonban első bemutatóját mégis Isten szabad ege alatt tartotta. Az egri Kis Dobó tér nyaranta igazi mediterrán hangulatot idéz, az ott működő különböző vendégfogadók, borozók teraszaival. A járókelők estelente szinte el sem tudnak menni az egymásba kapcsolódó asztal- és széksorok között. Ez a hely már többször adott helyet színházi produkcióknak, kisebbeknek és nagyobb léptékűeknek egyaránt, ám az utóbbi években nem volt jellemző, hogy aktorok szórakoztassák az itt üldögélőket. Ez végre megváltozott, amikor a Tatár Gabi színésznő által létrehívott minitársulat itt tartotta első bemutatóját, a SzeLaVi című két- vagy három-, esetleg négyfős zenés játékot.

  Szépek, lázadók, tehetségesek és hús-vér nők. Afi és Gabi a Kis Dobó tér és az élet színpadán. Fotó: Gál Gábor

Igen, bizonytalanok lehetünk, hogy most akkor hányan is vannak a játszók. Hisz a két abszolút főszereplő, a darabbeli bárban éneklő művésznők, Dimanopulu Afrodité és Tatár Gabi viszik hátukon az előadást énekelve és táncolva, fáradhatatlanul, de mellettük ott van a zongorista, Gonda László, aki nem csak fogyasztható dalokká varázsolta az alapanyagot, de kihagyhatatlanul fontos résztvevője a produkciónak. Rajtuk kívül pedig mintegy keretbe foglalja a történetet a bártulajdonost játszó súlyos egyéniség, Pálfi Zoltán személye.

Szegvári Menyhért rendező ebbe a miliőbe, erre a térre álmodta meg és írta át Gregg Opelka művét, mely feldolgozásában a sokatmondó zenés parfé műfaji meghatározást viseli. Méltó és találó név ez. A téren vacsorázók a finom ételek és italok mellé mintegy desszertként, a menüsor megkoronázásaként kapják ezt a kiváló előadást, másrészt ez a darab távolról sem valami nehéz és szirupos édességet ígér, hanem egy könnyed parfé hűs frissítő erejét.
Első látásra és hallásra talán valóban felszínesnek tűnik a sztori, hisz főszereplőink – akik civil neveiket viselik, úgymint Gabi és Afi – kicsit talán könnyűvérű, hajdan jobb napokat is megélt énekes- illetve táncosnők, akik most Piaf-dalokat kénytelenek énekelni egy vörösbrokátos lokál kicsiny színpadán, neccharisnyába bújtatott csinos lábaikon táncolva.

Egy alkalommal aztán, amikor a bártulajdonos nincs jelen, föllázadnak és saját dalaikat tűzik műsorukra. A történet látszólag ennyi, ám ez a kis alkotóközösség Szegvári Menyhért vezetésével képes arra, hogy nem elvesztve a darab könnyedségét, igazi mélységet adjon a történetnek, s valódi emberi sorsokkal ruházza föl a szereplőket. Igazi élményt jelent a nézőknek, ahogyan egy látszólag laza történetszövet mögött előbb csak felsejlenek, majd ki is bomlanak az egyéniségek, a sorsok, azok a kisebb és nagyobb tragédiák, melyekkel nap nap után szembesülni kényszerülünk. A tehetség semmibevételéről, állástalanságról, pótcselekvésekről és kényszerpályákról beszél őszintén, de igazán szórakoztató formában. Szegvári és színészei mindezt úgy teszik elénk a desszertes tányérra, hogy nem keseredik meg szánkban a falat, inkább egy kis fanyarság kerül az édes ízek mellé, éppen csak pikánssá és izgalmassá téve ezt a zenés nyári parfét.