Interjú

2018.08.03. 13:27

Palcsó Sándor: a humor az opera büféjében és a családban sem hagyott cserben

Pécsett született 1929. november 8-án, a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem jogtudományi karára járt csaknem hét évtizede, de származása miatt egy év után eltávolították. Szerencsére, mert így lett operaénekes.

Budapest, 2014. szeptember 1. Palcsó Sándor tenor a Magyar Állami Operaház örökös tagja cím átvétele elõtt, az Operaház évadnyitó társulati ülésén 2014. szeptember 1-jén. MTI Fotó: Mohai Balázs

Kétszeres Liszt-díjas, Érdemes és Kiváló művész, az Operaház örökös tagja. Sikeres pályaívet járt be, a magyar operaszínjátszás egyik legnagyobb alakjának tartják. Felejthetetlen alakításait többek között a János vitézben, A koldusdiákban, A Rajna kincsében, A nürnbergi mesterdalnokokban, a Szöktetés a szerájban és a Cigánybáróban csodálhatta meg a közönség. Palcsó Sándorral a Magyar Idők készített interjút.

Egykori kritikák szerint ön az az énekes, aki számára soha nem volt kis szerep, és a legkisebb figurából is főszerepet tudott csinálni…

Azt vallom, hogy minden szerepet a legjobb tudásunk szerint kell megformálni. Mindig tudtam, hogy mik az erényeim, illetve a gyengéim, és tisztában voltam azzal is, hogy belcanto értelemben nincs szép hangom, de az biztos, hogy használható, mint ahogy az is biztos, hogy a muzikalitásommal minden szerepet, a moderneket is, megoldottam.

Rengeteg munkám volt, folyamatosan próbáltam és játszottam, az igen tisztelt kollégák megszokták, hogy állandóan jelen vagyok, amitől persze nem mindenki volt boldog,

de úgy gondoltam, azért nem vagyok hajlandó rosszabbul teljesíteni, hogy az irigyeim szeressenek.

Akkoriban nagyon működött a káderpolitika, érdemtelenek jutottak előre a ranglétrán vagy jutottak külföldi ösztöndíjhoz, és „érdemesek” kerültek háttérbe. Engem a szüleim őszinteségre neveltek, nem is rejtettem soha véka alá a véleményemet senki előtt, legyen az rendező vagy zeneszerző.

Palcsó Sándor. Fotó: KOTNYEK ANTAL / Fortepan

Nem ütötte meg emiatt a bokáját?

Többször is, legalább kétszer azonban komolyabban. Az egyik nagyobb összetűzésem egy rendezővel, a másik egy országos hírű párttitkár zeneszerzővel volt, akit egy sérelmem miatt mindennek elmondtam, méghozzá nagy plénum előtt, nem törődve a következményekkel. Egy igen nehéz darabot tanultam be, amit, úgy érzem, elég jól el is énekeltem, játszottam, míg a második szereposztásban lévő kolléga képtelen volt megtanulni, mindig belesült a szövegbe, és az éneklés sem ment olyan jól neki. Betegségre, meghűlésre hivatkozva mindig ki is bújt az előadások alól, ami nem volt baj, én szívesen játszottam helyette is.

Már túl voltam több sikeres előadáson, amikor bejelentkezett a Magyar Televízió, hogy felvenné a darabot. Meg voltam győződve róla, hogy csak én játszhatom el az operát kamerák előtt, hiszen már jól begyakoroltam és jól is ment, de nagyot tévedtem, ugyanis hirtelen meggyógyult a kommunista párthoz közel álló kolléga a népszerűséget és pénzt jelentő felvételre! De ettől még, persze, nem tudta jobban a darabot, amit igen rosszul játszott, az éneklésbe is majd belehalt, szerencsétlen végig vergődött, emiatt többször le kellett állni a felvétellel.

A kínszenvedés ellenére is vele láthatták az operát a tévénézők, és ezt a békát képtelen voltam lenyelni. Szóvá is tettem a zeneszerző párttitkár elvtársnál, mert biztos voltam benne, hogy az ő utasítására cseréltek le engem a protekciós kollégával. Véletlenül éppen a legjobb helyen kaptam el, a rádió pagodájában, ahol sokan voltak,

és mindennek lehordtam. Ebből a legenyhébb kifejezés a jellemtelen volt…

Hangos kifakadásomnak meg is lett a következménye, mert magas pártösszeköttetéseivel ott fúrt meg, ahol csak tudott. Az biztos, hogy a Kossuth-díjam emiatt az incidens miatt ugrott, hiszen nagyon messzire elnyúlt a keze. Később ő lett az Operaház igazgatója, majd főzeneigazgatója, a nevét ki se ejtem azóta a számon.

Nem bánta meg, hogy nem volt simulékony?

Nem! A jellemtelen embereket nehezen tudom elviselni. És a pontatlanokat! Számomra soha nem volt fontos a kapcsolatrendszer, csak a közönség számított, és erre mindig büszke voltam és maradok, míg élek. Más módszerekkel biztosan többre vihettem volna, de én azt hiszem, ha újrakezdhetném a pályámat, akkor is így cselekednék. Nem voltam az előző rendszer kegyeltje, „csókosa”, de nekem legalább nyugodt a lelkiismeretem.

Az elmúlt rendszer legnehezebb időszakában a Honvéd Művészegyüttesben indult a művészi pályája. Az említett eseten kívül hogyan emlékezik vissza a „régi szép időkre”?

Vegyes érzelmekkel. Az ifjúság megszépít mindent. Még azt is, ami Sztálin halálakor, 1953. március 5-én történt.

Éppen koncertet adtunk Budapesten, a tiszti klubban, ami – hogy, hogy nem – Vass Lajos vezényletével a Meghalt a cselszövővel kezdődött…

A nagy gyászban senki sem törődött a műsor tartalmával, de utána nagy csillaghullás következett az együttesnél, egy csomó tisztet azonnal leváltottak.

De talán ennél is érdekesebb, hogyan indult a pályám egy évvel korábban. A Honvéd Művészegyüttesnél, az énekkar művészeti vezetőjénél jelentkeztem meghallgatásra, aki ezt kérdezte tőlem: „Mit hozott fiatalember, és milyen hangfaja van?” „Úgy tudom, tenor vagyok”, válaszoltam, amire rögtön jött a ledorongolás: „Rosszul tudja, ön bariton. Milyen számot hozott?”, érdeklődött, mire én: „A Hazám, hazámat”. „Biztos a Palló-féle fekvés”, jegyezte meg, de nem így volt: „A Simándy-féle fekvés”, mondtam kissé dacosan.

Ezután a „kedves” diskurzus után előadtam az áriát, majd a tanár úr elismerte, hogy tenor vagyok. Az együttes férfikarának szólistája lettem, beutaztam a fél világot, a legmélyebb benyomást rám Kína tette, ahol éppen az 1956-os forradalom idején jártam.

Fotó: Médiaklikk

Megúszta a forradalmat? Egyáltalán, olyan távol hazájától, nyomon tudta követni a hazai eseményeket?

Dehogy! Mindent titkoltak előlünk a vezetőink, a kínai újságokat, híradásokat pedig nem értettük. Mi a legnagyobb tudatlanságban, boldogan énekeltünk, táncoltunk odakint, míg idehaza emberek ontották a vérüket a szabadságért. El voltunk zárva a külvilágtól. Mi már szeptemberben útra keltünk, méghozzá vonattal, két hétig tartott az út. Hosszú, hetekig tartó túrán vettünk részt, jártuk a kínai városokat, és csak a forradalom után, december 15-én érkeztünk haza.

Itthon szembesültünk a tragikus véget ért népfelkeléssel. Így utólag borzasztó visszagondolni az egészre, de az vitathatatlan, hogy a sok külföldi út közül életem egyik legnagyobb élménye volt ebben az egzotikus országban barangolni.

Egy évvel később, 1957-ben fordulat következett be az életében, amikor immár az Operaházban hallgatták meg…

Első számom Puccini Bohémélet című operájából Rodolphe áriája volt, az első felvonásból. Hála Istennek, jól ment, a magas C is elég hosszú volt. Palló igazgató úr felszólt a színpadra: „Hoztál még valami magosat?” Mire én: „Ha szabad, elénekelném a Faust Cavatínát.” „Eredetiben?”, kérdezte a direktor. „Természetesen”, válaszoltam büszkén. Tudniillik előadásokon a tenoristák sokszor transzponálva szokták előadni, úgy könnyebb. Na, az is lement. Láttam, hogy a nézőtéren össze-összehajolgatnak bírálóim.

Azt hittem, hogy végeztem, mikor egy rekedtes hang felszólt: „Valami Mozart van?”. Ferencsik János főzeneigazgató úr volt az. „Igen, van, a Szöktetés a szerájból, első felvonás, Belmonte A-dúr áriája.” „Na, halljuk!”, szólt az utasítás.

A próbaéneklés után Palló Imre csak ennyit mondott: „Szépen énekeltél, édes fiam.”

Felvettek, és innentől kezdve nem volt megállás, elég szép karriert futottam be.

Csaknem nyolcvan opera és dalmű tenorszerepeit énekelte, egyike a leggazdagabb repertoárral rendelkező karakterénekeseinknek. Ahhoz képest, hogy mennyire nyílt és őszinte volt, nem úgy tűnik, mintha mellőzték volna.

Az igaz, hogy nem voltam jó káder, az Operaház annak idején mégis jól sáfárkodott a tehetségemmel, egymás után kaptam a repertoáron lévő és a felújításokon bemutatott operák jelentős szerepeit, például: Mimét, Logét, Heródest, Dávidot, V. Lászlót, Albert Herringet. Visszagondolva mégis szerencsésnek mondhatom magam a pályámon, valóban nem úgy tűnik a kívülállónak, mint akit mellőztek volna, de azt csak én tudom, hogy sokszor milyen csatározások árán kellett megvédenem magam. Meg aztán, ne felejtsük, hogy a hangi adottságok és a tehetség is számít egy karrier építésében.

A szakírók kiemelték remek színészi és énekesi teljesítményét, atmoszférateremtő képességét, kiváló humorát. Az operákban ritkán lehet humorizálni…

Ez igaz, de azért néha lehet viccelni. Soha nem voltam földre szállt angyal, talán ezért is szerettem az operaszínpadon például részeg muzsikot vagy drogost játszani, de ami igaz, az igaz,

a bohóckodás állt a legközelebb hozzám.

A humor az opera büféjében, a magánéletben és a családban sem hagyott cserben. Szerencsére, mert meggyőződésem, hogy e nélkül nem könnyű elviselni az életet, pláne nem egy diktatórikus rendszert, mint annak idején, amiben aktívan játszottam.

Mindent összevetve elégedett a pályájával és a sorsával?

Gyönyörű pályát futottam be! Akkor lehettem az Operaház tagja, amikor azt aranykornak hívták. Nagyszerű volt együtt játszani olyan nagy operaénekesekkel, mint például László Margittal, Moldován Stefániával, Házy Erzsébettel és Melis Györggyel. Hálás vagyok a sorsnak, mert kedvemre valót csinálhattam. Igaz, néha próbáltak betartani a „kedves” kollégák vagy a feljebbvalóim, de összességében sikerült megvalósítanom az álmaimat.

Számomra az a jó igazgató, aki hagyja az énekest azt énekelni, amit tud. Engem többnyire azért hagytak, és ami még nagyon fontos, szerencsére elég könnyen tanultam meg a darabokat. Azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy prózai szerepeket is játszhattam, sőt tévéfilmekben is szerepelhettem.

Mégis, mintha idejekorán abbahagyta volna…

Bánt is kicsit, hogy különféle betegségek miatt korábban kellett felhagynom a színházi élettel.

Én mindig hű voltam önmagamhoz, a társulathoz és – mint elismert pásztorok királya, azaz Kukorica Jancsi – Iluskához.

Meg természetesen a feleségemhez, Ildikóhoz, aki nélkül talán már nem is élnék. Ő az én őrangyalom, a társam mindenben. És van még egy őrangyalom, Ildikó, a lányom. Addig molesztáltak, amíg plajbászt nem ragadtam, és neki nem ültem önéletrajzom megírásához. Évekkel ezelőtt meg is jelent a rólam szóló könyv, amiben részletesen leírok mindent, ami hosszú életem során megtörtént velem. Mostanában csendesen telnek a napjaim, sokat rádiózok, tévézek és olvasok – vagy a szép lemezgyűjteményemet hallgatom.

Borítókép: Palcsó Sándor tenor a Magyar Állami Operaház örökös tagja cím átvétele előtt, 2014. szeptember 1-jén.

Forrás: MTI / Mohai Balázs

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!