Évtizedek múltán mégis megvalósulhatott az andornaktályai álom

– Ön Széchenyi István példáját hozta fel az év elején elkészült új templom kapcsán. Miért a párhuzam? 
– A reformkorban Széchenyi István nagy dolgokat vitt véghez. Adományai hozzájárultak a Magyar Tudományos Akadémia elődszervezetének megalakulásához, a Lánchíd megépítéséhez, a gőzvasút, a gőzhajók, a folyószabályozások elindításához. Az ország egyik legjelentősebb főnemeseként nemcsak a maga, hanem népének a boldogulását is hőn áhította. Alkotásai maradandóak, sokat segítettek a nemzetünk emelkedésében. Jó megtapasztalni, hogy a mai korunkban is léteznek Széchenyi Istvánok. Külön öröm, amikor szűkebb hazánkban, Andornaktályán látjuk ennek jelét. Ezért a párhuzam. 

– Az építés körülményeinek jó ismerőjeként nyilván tudja, hogy kik milyen szerepet vállaltak ebben. 
– Ipacs Jánosné, Pócsik Anna, a Szent András-kápolna hű gondnokaként sokat imádkozott azért, hogy a Jóistennek méltó hajléka legyen itt. A vágya kezdetben reménytelennek tűnt. A régi kápolna épületegyüttesének állami kisajátítása, a szocializmus egyházellenes politikája idején ez lehetetlennek látszott. Az istenhívő asszonyban ekkor is ott bújt a remény. Sokan mások is változást szerettek volna: ne csak titokban lehessen a vallást gyakorolni, hanem szabadon, ahogy szeretnénk. 

– Mi hozott fordulatot, mi hozta el a reményt? 
– A rendszerváltozás idején óriásit fordult a világ Magyarországon. Nem egyik pillanatról a másikra történtek viszont a változások. Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy az épület egyházi tulajdonba kerülhessen vissza. Ancsa néni álma elől újabb akadály hárult el, csakhogy az ingatlan rendkívül lepusztult volt. A felújításához rengeteg pénzre lett volna szükség. Az egyház így is alig győzte az országszerte sok átadott épületet rendbe hozni, ráadásul a faluban van is egy nagyon szép templom, igaz, a másik falurészen, Kistályán, aminek a rekonstrukciójára sokat költött az érsekség. 

– Mi jelentette az áttörést? 
– Egy összefogás. Elkezdődött a gyűjtés az alapítvány javára a kápolna felújításáért. Több mint száz családnak köszönhetően gyűlt a pénz, de mégsem volt elég alaposabb felújítás költségeinek fedezésére. Legtöbben itt már feladták volna, de Ancsa néni hitt benne, hogy a csoda megvalósulhat. 

– A jelek szerint meg is valósult. Konkrétan minek vagy kiknek köszönhetően? 
– Messzebbről kezdem: a kivételes munkabírású Pócsik János, egykori híres labdarúgó, kitartó, szívós munkával igen jelentős, sok embernek munkát adó vállalkozást hozott létre. A falu alpolgármestereként a közösség érdekeit szolgálta. Később is azt kereste, hogy miben segíthet. A ravatalozó felújítási munkáihoz hathatósan hozzájárult, majd rendbe tetette a temető kapuit, a közelmúltban pedig a temető melletti hősi emlékmű környezetét parkosította igényesen. A hagyományok nagy tisztelőjeként az Asszonykórus és a Nyugdíjasklub támogatója, az üdüléseik egy részének szponzora. Családi körben a nővérétől, Ipacs Jánosné Pócsik Annától sokat hallott a kápolnát érintő tervekről, egyúttal a felújítási nehézségekről is. Öcsi olyan ember, aki szeret a dolgok végére járni, és döntött. Igényes, a mai kor elvárásainak megfelelő volt a tervezőmunka, építészeti bravúrt is tartalmazóan precíz a kivitelezés. Nem felújítás, hanem teljesen új kápolna megalkotása – mindez az ő finanszírozásában. A munka szervezésében erős támaszra talált az unokaöccsében, Ancsa néni fiában, Ipacs Jánosban, aki végig állta a sarat.