Prima-díjat kapott az egri Fajcsák Dénes: az építész tovább írja a város történetét

– Kezdjük azzal, hogy hogyan értékeli a díjat!
– Ahogy az ember egyre több időt tölt el a pályáján, egyre kevéssé érdeklik a díjak. Még mindig zöldfülűnek számítok, de fiatal koromhoz képest a díjazások egy idő után nem váltak fontossá, sokkal inkább a szakma és az emberek visszajelzése számít egy-egy elvégzett feladat során. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tartom óriási megtiszteltetésnek. Sokat jelent, mert ha jól tudom, a megyénkben építészként én kaptam meg elsőként. Ugyanakkor úgy gondolom, nem a sajátomnak érzem, hanem inkább a szakmánknak jár(t) ez az elismerés. Küzdelmeink elismeréseként tekintek rá, és kommunikáció folytatására, kezdeményezésére igyekszem majd felhasználni, a szakmánk érvényesülésének érdekében, az épített környezetünk minőségének javítását célzó küzdelmeiben.

– Hogyan változott a szakmájuk az elmúlt években? Miben más egy építész feladata?
– Már nem (csak) házakat kell terveznünk, hanem problémákat kell megoldanunk. Egernek például kilencszáz éves építészettörténeti múltja van, erős helyi hagyományokkal. Erre tekintettel kell lenni, ennek fényében kell tovább írni a történetét a városi szövetnek.

– Tehát akkor inkább az embereknek és a hagyományoknak kell megfelelni ön szerint?
– Mikor hazaköltöztem a városba, nagy álmokkal vágtam bele a munkába. A fővárosi életet sosem kedveltem igazán. Hatalmas lelkesedéssel szerettem volna tenni a városért, a megyéért, ahol felnőttem. Nyitottabbá tenni a gondolkodásmódot, de az idő múlásával aztán ez is csendesedett. Átvette a helyét egy lassú folyamat, a dolgos hétköznapok. Ettől persze a munkát még hittel és céltudatosan végzem. Olyan dolgokat akarok csinálni, ami jó az embereknek. 2010-ben olvastam egy Kepes György idézetet, amely irányba állította a szemléletemet:

„Ahhoz, hogy megtanítsuk gyermekeinket dolgokat nézni, olyan dolgokat kell adnunk nekik, amelyeket érdemes nézni, és a festmények, a becsületes, tisztességes festmények áthidalhatják azt a senki földjét, amely a létező világ és egy másik világ között terül el. Hogy milyen ez a másik világ? Amilyen lehetne, és amilyennek lennie kellene. Ha igazam van, akkor olyan képekre, festményekre, szobrokra, épületekre van szükségünk, amelyeket a mélységes szeretetből fakadó jóleső türelem segít létrehozni.”

Így kezdtünk bele a Gárdonyi-kertben az arkt művészeti ellátó projektjébe is. A cél egy közösségi tér volt, ami színesíti az kulturális életet, kicsit magunknak is csináltuk. Nem gondoltuk, hogy szakmailag olyan komoly kifutása lesz, hogy a 2016-os Velencei Építészeti Biennálén mutathatjuk be a nagy világnak. Ugyanakkor valahol mégis csalódás volt, már az eredmény helyi fogadtatása. A Ludwig Múzeum által indított országos sajtózás mellett, gyakorlatilag nem volt helyi sajtóvisszhangja, hogy egy egri iroda képviseli az országot. Tehát igen, az embereknek kellene megfelelni de bizonyos szituációkban ez nem lehetséges.

– Ez helyi sajátosság lehet?
– A debreceni művésztelepen hallottam azt a gondolatot, hogy a kisvárosoknak megvannak a maga korlátai. Konkrétan az, hogy négyszázezer lélekszám alatti település nem képes működtetni rentábilisan a kulturális intézményeket. Ilyen város hazánkban egy van, Budapest. Nem lehet tehát elvárni a visszajelzést, az aktív együttműködést, hiszen nincsen rá megfelelő méretű közeg. Így erre háromféleképp lehet reagálni: elvándorlunk, belesavanyodunk a meg nem értettség érzésébe, vagy elfogadjuk azt, ami körül vesz. Én ez utóbbit választottam, s nem feltétlenül csak arra a visszajelzésre építek, ami helyből jön. Most viszont tizenöt év után kaptam egy Prima díjat, ami fontos visszacsatolás a helyiektől. Ők talán olyan emberek, akikkel eddig nem feltétlenül értettük meg egymást. Ettől függetlenül szeretek itt élni, és szeretem az itt élő embereket.

– Ha már meg nem értettség, akkor szakmailag mi volt a gond az érsekkerti, szponzorált játszótérrel?
– A helyénvalóság. Ha egy projekt nem tud helyénvaló lenni, azt el kell fogadni a laikusoknak és a politikai döntéshozóknak. Nem szabad aprópénzre váltani az értékeinket. Minden szituációban sok szempontot kell figyelembe venni: műszaki, örökségvédelmi, fenntarthatósági és például esztétikai tényezőket. Ennek fényében kell vizsgálni, hogy egyáltalán szükség van-e a beruházásra, például egy napelemre, amelynek a gyártása és az utóélete is komoly teher a környezetnek. Elemezni kell, hogy megtérül-e az adott helyen mindez a jótékony hatásaiból. Ugyanez igaz a külső hőszigetelésre, ami nagyon meg tud változtatni egy épületet. Nem lehet mindent egy kaptafára, kommerszen megoldani. Nincs szabvány, ami mindenre működik.

– Állami főépítészként pedig a szabályok betartatása fontos feladat. Lát fejlődést abban, ahogy a megye az építészetet kezeli?
– Ahogy a kommunikáció is. Korábban három megye tartozott a területi főépítészekhez, most egy megye, azon belül 121 település. Emiatt nem volt párbeszéd, a főépítészeknek ez kezelhetetlen feladat volt, nem csoda, ha magukra csukták az irodájukat. Az első idők az adatgyűjtéssel és a kapcsolatfelvétellel teltek. Négy-öt év kellett ahhoz, hogy már napi kapcsolatot létesíthessünk. A polgármesterek és a jegyzők végre elhitték, hogy hívhatnak, és együtt megoldást kereshetünk a problémáikra. Bárkinek, aki megkeres, annak választ adok egy, legfeljebb két napon belül. Ha megoldással nem szolgálok, akkor elmondom, merre indulhat tovább. Adok tanácsot is, de nem szolgálom ki az érdeket, ha nem értek vele egyet, de alternatívát minden esetben igyekszem nyújtani. Pozitív változás az is, hogy míg 2016-ban három helyen volt főállású főépítész a megyénkben és alig több mint egy tucat helyet valamilyen megbízással, addig mára harminc-negyven helyen van valamilyen formában települési főépítész. Napi, heti szintű a kapcsolattartás. A helyi konfliktusos esetekben állást tudok foglalni, s szakmai szinten ketten már nagyobb erőt képviselünk egy esetleges vizuális károkozás megelőzésében.

– Hogyan látja a megye jövőjét? Merre kellene indulnunk?
– Heves megye lakossága ötvenezerrel csökkent 1980-tól. Visszamaradtak épületek, úgy 3000 üres lakóház. Van olyan település, ahol ezek száma eléri a százat. Ezeknek az ingatlanoknak az újrahasznosítása lehet a cél. Egyre kevésbé támogatom a belterületbe vonásokat. Már csak azért is, mert a jelen gazdasági helyzetben ez nagy teher a településeknek, hiszen az infrastruktúrát kellene ezáltal fejleszteniük. Egyébként kifejezetten örülök neki, hogy úgy tűnik, az építési és beruházási miniszter hasonló véleményen van és elkötelezett a revitalizálásban. A megyénk természeti adottságai a legjobbak között van, ezt kellene megőrizni, ennek érdekében bármilyen beruházást tudok támogatni. Azt hiszem, az elmúlt évek eseményei rámutattak az önfenntartás fontosságára is, amiről az elmúlt száz évben lemondott a vidéki és a kisvárosi ember. Záró gondolatként a főépítészi hitvallásom, célom a következő: egy olyan Heves megyét szeretnénk, amelynek minden lakója ismeri a hagyományait, érti, megbecsüli épített és természeti értékeit, illetve a szükséges új igények által generált fejlesztések során a legkisebb környezetterheléssel viseltet megyénk területi, és természeti kincseivel szemben.