Szíki Károly színművész a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyéről

– Négy évtizede diplomáztál az akkori színművészeti főiskolán. Milyen szakon? Kik voltak a számodra legfontosabb, legjobb tanáraid, illetve akiknek a képzési módszerei nehezen voltak elfogadhatók, követhetők?

– A Színművészeti Főiskola színművész szakára 1976-ban jelentkeztem, s azonnal felvettek a Huszti Péter-Kerényi Imre osztályba. A művészet szeretetének és alázatának kiváló oktatóin kívül az irodalommal megkötött frigyemet is ezen intézmény nagyszerű munkatársainak köszönhetem. Későbbi rendezéseimet, könyveimet, színdarabjaimat egyértelműen akkori tanáraim, Nádasdi Kálmán, Ungváry Tamás, Hegedűs Géza, Versényi Ida inspirálták. Minden tanáromat komolyan vettem, mindenkit elfogadtam, jó szakembereknek tartottam őket. Mindezen alkalmazkodástechnikát már a korábbi felsőfokú intézményben, a Könnyűipari Műszaki Főiskolán elsajátítottam, ahol 1975-ben szereztem diplomát. Tiszteltem mindenkit, elsősorban azért, mert úgy gondoltam, szegény vidéki sorból elindult ember ne a száját jártassa, hanem az eszét és a tehetségét forgassa. Megejtő ma is, ha Radnóti Miklós kedvesére, Fannira gondolok, aki franciát tanított. Törékeny alakja, lágy hangja feledhetetlen. És az a pedagógiai érzék, ahogyan ő a sete-suta tanoncokat kezelte...

– Hogyan emlékszel vissza a főiskolai évekre, milyen volt az oktatás színvonala?

– Megtisztelő volt, hogy olyan tanároktól vehetek órákat, akik a tehetségüket bizonyították már, és mind azon vannak, hogy a legjobbat tudjuk nyújtani a vizsgákon. Ha kellett, nagy szigorral kértek számon minden anyagot, de nem hiányzott belőlük a kedvesség sem. Egy dologban nem ismertek alkut: a magas szintű teljesítményben.

– Mennyire volt hatással az egyetemi éveidre az akkori politika?

– Nem érdekelt és nem foglalkoztatott az a kérdés, ki a zsidó, ki a kommunista, ki a mélymagyar. Ez nem volt tényező az én környezetemben. Ma már tudom, kik voltak a baloldaliak, kik a liberálisok, de a szeretetem és a köszönetem nem változott azóta sem. Egyik tanárom elcsodálkozott, hogy a tudományos szocializmus tantárgy alól felmentést kértem, de azzal indokoltam kérésemet, hogy korábbi főiskolámon ebből már vizsgáztam. Elfogadta és sosem neheztelt rám senki azért, ha nem voltam vak vagy néma.

– Megfogalmazódott-e akkoriban benned és hallgatótársaidban valamiféle ellenállás gondolata?

– Nézem a mai színi tanoncok lázadását és elgondolkodom. A kérdéseket keresem és a válaszokat boncolgatom. Mindennek alapja valami provokáció kell legyen. És volt, hogy kimondta valaki és mások is, hogy liberális keltetőgép az egyetem. Ez engem vérig sértett, mert, ha én karakteres nemzeti lettem a liberális többségű tanári kar oktatása végén is, sokszor még radikális is, akkor a kimondott jelzős mondat nem normális. Nem igaz. Mai eszemmel persze, másként ítélem meg napjaink adok-kapok háborúját. De a libernyák jelzőt, mit kilökött a gépezet magából, azt személy szerint visszautasítom.

– Figyelemmel kíséred-e a mai színművészeti egyetemisták szembenállást kifejező akcióit, épületfoglalását, mi erről a véleményed?

– Én szeretem az ifjúságot. Szeretem az új gondolatokat, új formákat, még akár a rend ellen való lázadásukat is. Ebben az esetben azonban azt érzem, a hajóágyú elszabadult. Már két erő harcol a Vas utcában és a Szentkirályi úton, s e csatában ők, jövő nemzedékünk művészpalántái a sakkfigurák. Az egyetem kapuin kívül két erő csap össze és ez a jó nevű intézményen csapódik le. Ha általánosítasz és a jeles alkotókat, nemzetközi díjas művészeket stigmázod, számíts a lázadásukra! Valami elszakadt. De nem dől össze semmi, ebből mindenki jobban jön ki, mint gondolná a felületes érdeklődő. A társadalmunkban elkopott az a szó, hogy tolerancia. A hatalom arrogánsabb sokszor, mint kellene, kapkod, mindent erőből akar megoldani. Ebben társakat talál a karrieristák, álláshalmozók és ellenségképgyártók személyében. Az ingerküszöb bizonyos kérdésekben nagy magasságokban van, de más esetekben, például, ha a művészeti dolgozókat akarja megregulázni a hatalom, annak levezénylésére érzékenyebb emberekre van szüksége a kultúrszekciónak. Az életemben sokszor kellett volna megéreznem, mikor lépjek vissza, hogy már régen el kellett volna hagynom a harc színhelyét. Nem tettem, ráfizettem. Amikor jól döntöttem, akkor magam is győztem. Önmagam felett. És ez nem elhanyagolandó.

– Úgy véled-e, hogy tényleg átformálásra szorul a színművészetin az oktatás, s ha igen, akkor miben?

– A színművészetit nem kell átformálni, mert az intézmény működik, kiváló művészek jöttek ki csak az utóbbi harminc-negyven évben is. Vannak tanárok, akiket elhamarkodottan vittek be az intézménybe és botrányos, milyen felvételi feladatokat osztanak ki az aspiránsoknak. Ezt meg kellett volna hallani és vizsgálni az Upor László vezette intézménynek, akiről személy szerint jó véleményem van. Több munkában dolgoztunk együtt, még Egerben is. És egyébként hol nincsenek rossz csírák, torzulások, elhajlások? Egyes alkotók liberális színezete nem leváltható, mert abból a próbálkozásból nem születhet más, csak torzó. Eddig sem igyekeztünk kizárni a zsidó és szocialista írókat, tehát ne menjünk tovább ezen az úton, mert már összerándult a képzőintézet átváltoztatása kapcsán sok jelentős művész, lehetőséget pedig a nyugatról fogást keresőknek nem kellene adni!

– Nem gondolod-e, hogy a mai patthelyzet kiváltója a párbeszéd hiánya, a kuratóriumi elnök szakmát ért számos sértőnek tartott kijelentése, illetve a hallgatók befolyásolása áll a háttérben?

– Erről beszéltem az imént. Vidnyánszky Attilának ki kellene lépni ebből a háborúból és csak rendezzen, van neki elég munkája. Sajnos, ez nem az a meccs, ahol a fiatalok megértenék: csak bábfigurák vagyunk a nagyobb hatalmak kezében. És ezt láthatóan nem érzékelik. Okos és bölcs döntést a miniszterelnök fog hozni szerintem, amikor visszalépteti kedves figuráit az előretolt sáncokból. A tapasztalat nagy fegyver. De ezzel ne lövöldözzünk. Ha így történik, hiszem: hirtelen kitör a béke.

– Megosztható-e a szakma, a színház ideológiai alapon, vagy azoknak van igazuk, akik szerint kizárólag jó, illetve rossz színház létezik?

– Évtizedek óta kétféle színház működött: nemzeti rendezők uralta társulat és liberális főnök által vezetett együttes. Ezt aki tagadja, vagy hazudik, vagy nem járt előadásokra. És itt a tanulság: jól megvolt egymás mellett a kettő, mindenki tudta, melyik színházba menjen, mit nézzen meg és nem csalódott: azt kapta, amire várt. Mi, itt Egerben Gali László időszakában megvalósítottuk a vegyes formát Valló Péter rendezővel, Nagy András, Liza Slesinger darabjainak színrevitelével, hogy csak párat említsek. Nos, ebbe csaknem belehalt a színház, mert ránk támadtak a mélymagyarok és szétzilálták az együttest, majd kigolyózták Gali László igazgatót, végül az ő színészeit is kiebrudalták. Állami díjas művészek tengtek Eger utcáin ezután. Tehát úgy tűnik, nehéz összefésülni a kettőt, ezért is lángoltak fel az indulatok a Színművészeti Egyetem körül.