Aranydiplomát kapott és közösségi kiállítást szervezett az egri képzőművész

– A Keresztutak kiállítás apropóján találkoztunk most… – idéztük fel a egri vár szomszédságában, a Sáncban lévő ház képekkel sűrűn telerakott szobájában, ahol István felesége, Deli Ágnes kínál kávéval.

– Az Egri Kulturális és Művészeti Központ munkatársainak ötlete volt ez, amire felkértek kurátornak. Olyan embereket hívtak meg, akik valamilyen okból kötődtek Egerhez. Egy részük tanított a főiskolán, mint Földi Péter, vagy itt tanult és itt ragadt Egerben, mint én is, vagy házasság révén „idekeveredett”, mint Andrea Jovic. Balogh Zsókával a rajz tanszéken váltottuk egymást, Fejes Adrienn-nel együtt tanítottunk, Ducsai Zolit tanítottam is, vagy Bugyi István, aki eventusos volt, aztán Nyíregyházán végzett, és tanárként visszatért ide. Lettek volna többen is kiállítók, de a tér korlátokat szab. Csak annyival egészítettem ki a tárlatot, hogy egy római egyest írtam a cím mellé, jelezve, hogy ez egy sorozat első része lehet. Hiszen sokan vannak, akik itt alkottak és alkotnak most is, vagy ide kötődnek.

– Létezik olyan, hogy egri képzőművészet?

– Igen, sokféle egyéniség jött itt össze, de az anyag együttesen szerintem erős minőséget képvisel, s a kiállítótér is hozzájárul a jó hangulatú össz­hatáshoz.

– Ötven éve kaptad meg a diplomádat a Tanárképző Főiskolán, ami akkor Ho Si Minh nevét viselte. S ahogy te fogalmaztál: itt ragadtál. Hogyan értékeled szakmailag ezt az öt évtizedet?

– A fejlődésem igazából sajátos, egyéni módon történt, folyamatosan, hiszen rajzolni és festeni már a kisképzőben megtanítottak. És persze nagyon sokat tanultam itt a főiskolán is. Nekem mindkét intézményben nagyon jó tanáraim voltak. És hogy ragadtam itt? Amikor 1966-ban itt voltunk a Budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziummal kirándulni, Bélapátfalva és Felsőtárkány után idejöttünk. Ültem a Dobó téren, szemben a minorita templommal. Kék volt az ég, pirosak a háztetők, galambok röpködtek. Béke és nyugalom volt. Mellém ült egy bácsi, elkezdett szájharmonikázni…

– És megragadott a város?

– Igen, mert szüleim akkor már Miskolcon laktak (édesapám a Műegyetemen géprajzot tanított), átköltöztek Sajószentpéterről, ami a szülővárosom, de akkor én már Pesten tanultam. Másodikként beadtam ide a felvételi papíromat, fölvettek, és itt ragadtam. Sokkal élhetőbbnek éreztem Egert, mint Pestet vagy Miskolcot.

– S diploma után rögtön a tanszéken maradtál?

– Nem. Grafikus és makettezőként, majd címfestőként dolgoztam, aztán katonának hívtak be. Aztán egy rövid ideig a Pincegazdaság következett. Egyébként Ernő bácsi (Nagy Ernő festőművész) szerezte nekem ezeket az állásokat, aztán hívott a tanszékre, és 1978-tól a rajztanszéken tanítottam előbb Blaskó János, majd Nagy Ernő tanszékvezetése alatt. Nagyon sok jó képességű és szorgalmas volt tanítványom dolgozik művészeti, kulturális szakterületen Egerben – például Veréb Emese, Bulla Márti, Gyöngy Csilla, Ducsai Zoli – de országszerte is. 1984-ben felmondtam, mert a főiskola akkori főigazgatója nem engedélyezte a fizetés nélküli szabadságomat, és éppen építkeztünk.

– Az Eventus egri szakközépiskola alkalmazott grafikusokat képez. Az itt eltöltött két évtized alatt is voltak híressé lett tanítványaid?

– Igen. Bugyi István grafikus vagy Szabó Ákos, aki Erdélyből, Barótról származott ide. Ott van az az orrszarvú – mutat a falra egy rajzra –, amit egy ugyancsak Barótról származó grafikusművész – Gyulai Líviusz – rajzolt meg egy Dürer-ábrázolás nyomán, és Ákossal és diákjainkkal felfestettük az iskola kapujára. Voltak ilyen tanítványaim. Néha hallok róluk, és feltűnnek a közösségi oldalon. Tehát élmény volt az oktatás! Remélem, hogy sok diákomban sikerült feléleszteni és fejleszteni a szakma szeretetét. Hasonlóan ahhoz, amit én kaptam egykor fantasztikus tanáraimtól, Szalay Zoltán, Seres János, Blaskó János, Nagy Ernő festőművészektől, Baskainé Klári néni művészettörténésztől, Udvarhelyi Károly, Futó József, Strbák István földrajz tanáraimtól.

* * *

Beszélgetésünk közben többször hívták telefonon: kiállításügyben, és Felsőtárkányból is, a néptánccsoportból. Aktív az élete. Hetvenen túl ez nem is tűnik rossznak. Így lesz az ember igazán rozsdaálló.