Sata Árpád ugyan székelynek érzi magát, de Egerben van itthon

– Több mint ötven éve vagy a pályán... Milyen hatásra indultál el a színészmesterség felé?

– Lövétén, egy Hargita megyei faluban nőttem fel. Apám bányában dolgozott, később tanácselnök lett, anyám háztartásbeli volt. Szüleim és nagyszüleim is foglalkoztak mezőgazdasági munkával, és ebből nekem is ki kellett vennem a részem, de az igazság az, hogy engem nem vonzott a kaszálás, kapálás. Szóval tudtam azt, hogy ott nem szeretnék maradni. A bátyám nagyon jó néptáncos volt, és kapott egy lehetőséget: a székely néptáncegyüttes tehetségkutatót szervezett, és őt magukkal akarták vinni Marosvásárhelyre. Sajnos ezt apám nem engedte, így topográfusként otthon maradt, majd biológus szakon végzett, és Székelykeresztúron lett tanár.

Én már gyerekkoromban vonzódtam a színészet iránt, mindig az elő sorban ültem, ha jött hozzánk játszani egy társulat.

Az iskolában sokat szerepeltem a színjátszó körben, főképp középiskolás koromban. Amikor közöltem a szüleimmel, hogy színész szeretnék lenni, apám nem fogadta jól... Nem támogatta, mondván, abból nem lehet megélni. Aztán mégis igent mondtak, valószínűleg fájt nekik, hogy annak idején a bátyám vágyaira nemet mondtak. A marosvásárhelyi főiskolára – akkor még Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – elsőre és elsőként felvettek. Emlékszem, amikor megláttam a nevem a felvettek között, akkor tudatosodott bennem, és meg is ijedtem hirtelen: tényleg színész leszek?

– Milyen élmények maradtak meg benned az anyaországi színházi évekből?

– Megszállott voltam, nagy alázattal fordultam a szakma felé. A négyéves főiskolai időszakot a legjobb eredményekkel végeztem, ami itthon az ötös, az ott tízes, és én végig tízeseket kaptam. Nem is voltam olyan népszerű a többiek között. Reggel nyolctól este tízig bent voltam a főiskolán, tényleg megszállottan akartam magamba szívni a mesterséget. Ekkor ismertem meg az első feleségemet is, 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Első ajánlatomat Szatmárnémetibe kaptam, ott sokféle szerepet játszhattam. Emlékezetes A rút kiskacsa című előadásban a herceg szerepe, amiben 182 alkalommal láthatott a közönség. Felvette az egyik előadást a román televízió, és ennek köszönhetően én lettem Erdély-szerte a kis herceg. Ez nagy közönségsikert hozott számomra, ennek is köszönhettem, hogy felkértek a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjai közé. Kaptam letelepedést és lakást. Kolozsváron nagyon jó és erős társulatba kerültem, ekkor voltam 25 éves. Zseniális színészekkel dolgozhattam együtt, és ezért nagyon hálás vagyok.

Hat éven át voltam közönségdíjas, és ez az elismerés rendkívül jólesett.

Tizennyolc évet töltöttem Kolozsváron, az ottani időszak alatt számos jó szerepet kaptam, mint például Laertest a Hamletből, vagy Tudor Muşatescu román szerző Este érkezem című darabjában Puiu alakját formáltam meg. Közben a magánéletemben fontos változások következtek be: 1972-től 1986-ig voltam házas, született két gyermekünk, de sajnos idővel már nem értettük meg egymást. Egyik lányomat nekem ítélték, a másik gyerekünket a feleségemnek. Közben elkaptam egy súlyos betegséget, a tbc-t. A házrész, ahová költöztem, nagyon rossz állapotban volt, és én nekivágtam a felújításnak, majd kiderült, hogy a korábban ott lakó tulajdonos tbc-s volt, így a baktérium bekerült a szervezetembe. Nagyon legyengültem. A kolozsvári klinikára akartak befektetni, de mikor megláttam, milyen állapotok vannak a kórházban, inkább saját felelősségemre vállaltam az otthoni gyógyulást.

– A felépülésen közel egy évig tartott, addig nem is játszottam. Kolozsvár után Nagyváradra kerültem, ami nagyon jót tett a lelkemnek, de éreztem, hogy elvágyódom onnan. Gali László látott egy darabban, és elhívott Egerbe. Magyarországra 1993-ban jöttem át. Enikőt, a második feleségemet még kint ismertem meg, de Magyarországra már vele és Ágota lányommal költöztem. Sokáig albérletben laktunk, majd a feleségem hatására megvásároltuk a mostani házunkat Egerszalókon. Időközben Orsolya lányommal is rendeződött a kapcsolatunk, akivel sajnos hosszú éveken át nagyon ritkán tudtunk találkozni.

– Hogy indult el az egri szakmai utad?

– Ideérkezésem után szinte rögtön azt éreztem, megszerettek, és egyre több feladatot kaptam. Már második év elején játszottam a Mágnás Miskában Miska szerepét, és utána jöttek a jobbnál jobb lehetőségek: Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjában Sipos úr, vagy Miksa Kornis Mihály Halleluja című alkotásában, Jani Háy János Pityu bácsi fia című művében, Spagetti úr a Montmartre-i ibolyában, vagy éppen Éder Mester a Pumukliban – mindegyik kedves emlék. Itt is megéltem azt, hogy közönségdíjas lehettem, sőt szakmai elismerést is kaptam, az Aase-díjat. Hálás vagyok a sorsnak, mert fantasztikus rendezőkkel dolgozhattam együtt és tehetséges kollégákkal. Van egy kis hiányérzetem, úgy érzem, mentek el szerepek mellettem, de az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem. Annak viszont örülök, hogy számítanak még rám, játszom a következő évadban is, a Rigócsőr királyfiban láthat majd a közönség.

Sokat köszönhetek Egernek: a közönség szeretetén túl azt, hogy itt éreztem újra erőt magamban a szakmához, itt éreztem, hogy újra tudok színházat csinálni.

A Gárdonyi Géza Színház megadta, amire szakmailag vágytam, a város pedig azt a nyugalmat, amit egész életemben kerestem. Emberileg ugyan székelynek vallom magam, de otthon már nem tudnék élni. Itt vagyok itthon, ez lett a hazám. Fura ez, ott magyarnak éreztem magam, itt pedig szeretek székely lenni. Elmúltam hetvenéves, és már több mint ötven éve vagyok a pályán, de úgy érzem, még nyitott a vége...

– Hogyan érintett téged a kötet ötlete, megjelenése?

– Az ötlet, hogy megjelenik egy írás rólam, és épp Kolozsváron, nagyon meghatott. Egy ottani beszélgetésből született meg a könyv első része, amely a kolozsvári pályafutásomat mutatta be, az egrit, illetve a gyermekkoromat pedig a barátom, Ebner-Egres Béla írta meg. Hálás vagyok mindenkinek azért, hogy ez a kötet megjelenhetett.

Névjegy

Sata Árpád 1950-ben született Székelyudvarhelyen. Nős, két lány, Orsolya és Ágota édesapja. Pályafutása során a színészeten túl rendezőként is bemutatkozott. 2012-ben a feleségével közösen megalapította a SATART Produkció elnevezésű magántársulatot. Kolozsváron és Egerben is egyaránt több alkalommal kapott közönségdíjat, a munkásságát 2001-ben Eger város nívódíjával ismerték el. 2005-ben Aase-díjban részesült. Az egri Gárdonyi Géza Színház örökös tagja. Szabadidejében szívesen kertészkedik, főz, kedvencei az erdélyi ételek, mint például a padlizsánkrém és a székelykáposzta. Örömmel hódol a sportnak is: leginkább kerékpározik, nagyokat túrázik.