Érdi Tamás koraszülöttként elvesztette a látását, de a zene kinyitotta a világot a zongorista előtt

Haydn és Mozart művek csendülnek fel a az Egri Szimfonikus Zenekar hétfő esti koncertjén. A zongoránál pedig egy különleges művész, Érdi Tamás ül. Tamás alig egy kilósan született, és az inkubátor miatt máig nem lát. A Prima Primissima-díjas művész életútja igazán rendhagyó, és példát adhat sokaknak a kitartásra, s arra: ne veszítsük el a reményt.  

– Tudjuk, hogy Beethoven a IX. szimfóniát szinte már süketen írta. Hihetetlen akaraterő rejtőzött benne, lenyűgöz és erőt ad számomra, ahogy szembeszállt a sorssal– magyarázta Érdi Tamás a rá jellemző optimizmussal a Szabad Föld hetilap egy korábbi cikkében. 

Négyévesen felkapaszkodott dédapja zongorájához, s nyolcesztendősen már koncertezett. Nevét ma már világszerte jegyzik. Velence leghíresebb koncerttermében, a La Fenicében is játszott, máskor Kanada három városában adott szólóestet.

Vérbeli művész: ha leül a zongorához, átszellemül, megszűnik körülötte a világ – a látás hiányára semmi sem emlékeztet.

Felesége, Érdi-Harmos Réka számára megtiszteltetés, hogy ő kísérheti férjét a zongorához. A zene szeretete hozta össze őket. Különleges volt a megismerkedésük is. A pomázi lány élete amúgy is nagyot fordult hat éve, amikor először meghallotta Tamás zongorajátékát. A koncert után levelet írt a művész édesanyjának, É. Szabó Mártának, az ismert televíziós szerkesztőnek, aki kérte, ne neki köszönje meg az élményt, mert Tamásnak van beszélő számítógépe. Kuncogva emlékeztek vissza, hogy a vakok számára kifejlesztett gép „orrhangon” olvasta fel Réka leveleit. Rövidesen találkoztak, és ismerkedni kezdtek.

– Izgultam, vajon teszik-e neki a hangom, így mielőtt felhívtam telefonon, jó sokáig köszörültem a torkomat. A következő nagy pillanat az volt, amikor először „megnézte” az arcomat, megérintette a szemöldökömet, az orromat, a számat. Ez azért volt komoly dolog, mert korábban nem igazán érdekelték mások arcvonásai. Rendszeresen „olvas” az arcomból, például, hogy vannak-e karikák a szemem alatt, aggódik, ha sokat dolgozom – mesélte Réka.

Réka gyerekkorában hat évig zongorázott, aztán az Operaház gyermekkórusában énekelt, majd klarinétozni tanult, de nem érezte magát elég tehetségesnek. Úgy elbátortalanodott, hogy később a zuhany alatt sem dudorászott. Az ilyesmivel ma is óvatosan próbálkozik, nehogy a férje abszolút hallását sértse. Réka számára nem teher, hogy egy vak fiúval él együtt. A Kishercegből idéz: „Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

– Szerelmes lettem, boldogság, hogy vele lehetek. Mióta megismertem, kitárult előttem egy különleges világ, minden nap egy csoda Tamással. A hétköznapi, praktikus dolgokat persze meg kellett tanulnom. Amikor az édesanyja először megmutatta, hogyan fogja meg a karomat, megilletődtem, megható érzés volt. Olyan elfoglaltságot kerestem, amit a közös életünk mellett is folytathatok. A kötetlenebb időbeosztással járó fotózás lett a munkám, ami korábban a hobbim volt – mondta Réka a Szabad Földnek. 

– Nekem Réka a szemem. Együtt járunk koncertre, színházba, s előadás közben mindig odasúgja, éppen mi történik a színpadon. S ha mellettem ül a színházban, koncerten, olykor szavak nélkül is érzem, hogyan hat rá a zene vagy a látvány – vallotta be Tamás.

Fegyelmezett napirendje mellett nem sok ideje jut a szórakozásra. Egy átlagos napon hat órát gyakorol, s többtucatnyi fellépés is belefér egy évbe. Pörögnek a hétköznapok, de vigyáznak, hogy megőrizzék az ünnepeket is. Náluk nem a Reszkessetek, betörők!, hanem a Muzsika hangja az, ami nélkül nincs karácsony. Egy ilyen emlékezetes karácsony másnapján történt, hogy Tamás eljátszotta Liszt Eljegyzés című művét, majd Réka szüleitől megkérte jövendőbelije kezét. Az esküvőn még ott lehetett Kocsis Zoltán, a felejthetetlen barát, aki nagyra tartotta a fiatal zongorista tehetségét.