A színházteremtő Gali László most nyolcvanesztendős

– Még a háború alatt születtél, 1943-ban. A családi háttered mi volt? 
– Egyszerű földműves­családból származom. Apám háromévi szovjet fogságból tért vissza. Amikor hazajött, megkérdeztem: ki ez a bácsi? Hárman voltunk testvérek. A nővéremet elvesztettem korábban, a bátyámat nemrégen temettük. Anyám a bútorgyárban dolgozott, majd születtünk sorban és akkor már csak a nevelésünkkel foglalkozott. A földünk, a megélhetésünk fő forrása a Mikepércsi út mellett volt, amit elvettek a kollektivizálásban. 

– Az iskoláid Debrecenben? 
– A Petőfi Sándor Általános Iskolában kezdtem. A legjobb iskolák között tartják számon Debrecenben. Ezt követően a Fazekas Mihály Gimnáziumot végeztem el. 

– És jött a Kossuth Lajos Tudományegyetem. 
– Magyar–történelem és népművelés szakon végezve két diplomát szereztem egyszerre. Itt játszottam és rendeztem először, az Egyetemi Színpadon. Németh László „Sámson” darabjával színházi minőséget hoztunk. A főszerepet én játszottam. A diploma után tanítani kezdtem Pesten, először egy általános iskolában. 

– Mikor gondoltál először arra, hogy el kellene menni művésztanodába? 
– Még a középiskolában. Ez a tervem felerősödött a debreceni egyetemi éveim alatt. Aztán Pestre érve azonnal megpróbáltam a felvételit, de nem vettek fel. Először színész szakra jelentkeztem. Azt mondták, te voltál a 4., de csak hármat vettünk fel. Jelentkeztem filmrendezőnek, mondták: nagyon tehetséges vagy, de nem veszünk fel. Harmadszor Major Tamás indított osztályt, rendeztem egy Liliom-jelenetet. Ott volt az egész tanári kar, Nádasdy Kálmán, meg a többi zseni. Major csak annyit kérdezett: mikor indul Debrecenbe a vonatja? Azt hittem, összeomlik a világ bennem. Majd értesítik! – mondta. Alig értem haza, már várt a papír: felvettek! Osztálytársam volt Csiszár Imre, Bohák Gyuri, Szurdi Miklós, Rencz Antal, Darida Miklós, Varsányi Anikó. 1976-ban végeztem. 

– Amikor én elkezdtem, akkor végeztél. Ezek az igazi kapcsolódási pontok, még ha nem is ismerjük fel mindjárt! Közben megnősültél! 
– Pesten Terebessy Éva lett a feleségem. Beregszászról jött át Magyarországra.

– Ő aztán a Nyugat lánya lett (Puccini), te pedig nem lettél Cigánybáró, csupán a türelmes Szókratész (Telemann.)
– Éva Németországba ment. Második nejemmel, Markovits Borival a főiskolán ismerkedtem meg. Született egy fiam: Levente, aki bölcsész. A harmadik feleségem Csonka Anikó színész, akivel egy év híján 40 éve élünk együtt. 

– Mi volt első munkád? 
– A vizsgarendezésem Debrecenben volt, Kertész Gyula igazgató hívott meg. Pinocciót rendeztem először, aztán egy román darabot, majd az Énekes madár című Tamási-színjátékot. Remek társulat volt.– Akkoriban vidéken kezdtünk, ez volt a kultúrpolitikai irányelv! – Először Pécsett dolgoztam három évig, majd Kecskemétre csábított az ottani direktor. Bár ne mentem volna, ezt nagyon megbántam. Sokszor próbált megalázni, amit be is teljesített már Egerben. A Két úr szolgáját rendeztem éppen, amikor fellobbantak az indulatok, mert közben Debrecenbe kineveztek igazgatónak. Keserű szájízzel emlékszem rá, ahogyan fenyegetőzött. 

– Hát, ő nem felejt, mert amolyan felvidéki malterral van összepakolva! A debreceni éveid? 
– Azt széles mellel vállalom! Tomboló sikerek, telt házak, állandó pesti meghívások. Csak emlékezz az általad játszott Hamletre vagy az Ügynök halálára, amiben főszerepet játszottál Mensárossal az oldaladon. Kétszer is el kellett játszani, akkora siker volt Pesten. 

– Jól kezdődött Egerben is. 
– Kiválóan. A Shakespeare-előadásaink mind pótszékesek voltak, mennyi hazai és külföldi sikerünk volt!

– Mintegy 70 rendezésedből 28-ban játszottam többnyire főszerepeket, amiért rendkívül hálás vagyok. Hogy emlékszel, mely előadások voltak azok? 
– Kezdtünk Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja bemutatójával. Ez volt az önálló színház indítása Egerben, 1987-ben. A Shakespeare-sorozatunk a Lear királlyal indult, majd a Hamlettel folytatódott Debrecenben. Utána Egerben további főszerepeiddel a Vízkereszt, vagy amit akartok, a Szentivánéji álom, Tévedések vígjátéka, Ahogy tetszik, III. Richárd. 

– A hűséged az elrabolt területeink irányába nemcsak abban mutatkozott meg, hogy előadásokat fogadtál onnan, de vitted darabjaidat oda is: Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Kassára, Komáromba, Újvidékre. 
– Az erdélyi írók közül Sütő András: Kalandozások Ihajcsuhajdiában, Tamási Áron: Ördögölő Józsiás került színre. Az elszakított területeken élők fájdalmát így tudtam legjobban enyhíteni. Kiváló emberek segítettek ebben engem, mint Kincses Elemér rendezőtársam és Kárp Gyuri színművész Marosvásárhelyen. 

– Menjünk kicsit vissza az időben! Amikor megszerezted a diplomádat, hogyan fogalmaztad meg a rendezést mint élethivatást? 
– Legfőbb feladatomnak a közérthetőséget és a drámai hagyományok ápolását jelöltem meg. De ebben a hagyományban Tamási Áron népi szürrealizmusa éppúgy helyet kapott, mint Örkény István abszurd, vagy Háy Gyula expresszív drámai világa. 

– Hűséggel nyúltál a Debrecenhez és Egerhez kötődő írókhoz, így adtál szabad utat Bródy Sándor A tanítónő című feledhetetlenül szép művének. 
– És Remenyik Zsigmond Atyai házának. Nem állt messze tőlem a kísérletező színház modellje sem, így a mára klasszikussá nőtt Radicskov Repülési kísérlete, amit még Debrecenben rendeztél, ahol az ég felé emelkedő léggömbön ott ültek a nagy debreceni klasszikusok is, kik ma már a felhőkről figyelnek minket: Kóti Árpi, Korcsmáros Jenő és fentről Tréfás György. De hozzájuk szegődött már Kelemen Csaba is. 

– Az orosz klasszikusoktól (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek) az európai nagyokon át (Schiller: A Genovai Fiesco összeesküvése?) az amerikai klasszikusokig (Miller: A salemi boszorkányok) igen szélesre nyitottad a repertoárt. Bátran nyúltál a formabontó stílus felé is, a stúdióprogramodban magam is feladatot kaptam Nagy András: A csábító naplója színrevitelével, amit meg is hívtak az Edinburgh-i Színházi Fesztiválra. 
– Igen, mikor a nézők ültek a színpad forgóján és forogtak be a helyszínhelyekre… 

– Ebből volt is konfliktusod, fel-feljelentgettek kollégák, mert elvette a teret a nagy közönségtől, ami bevételi kiesést jelentett. Az abszurd kísérleteknek is utat találtál, így került színre Ionesco: Ketten félrebeszélnek műve. A több lábon álló színházmodelled egyik lába a gyerekdarabok voltak. 
– Például a Mátyás király Debrecenben. Úgy hiszem, egy színház akkor működik helyesen, ha térben és időben is nagy távolságokat fog be, sok kultúrkörből merít, és eközben nem feledkezik meg a majdani felnőtt közönség-utánpótlásról sem, a gyermekekről. Minden évben szóltunk hozzájuk egy-két darabbal. 

– Jöttek az ejtőernyős csibészek… 
– Elkövettem azt a nagy hibát, hogy azt hittem, a siker mindenkinek fontos. Naiv voltam. Nem vettem észre, hogy szervezkednek ellenem. Nem vettem észre, annyira aljas ravaszsággal végezték a felforgatást. Akkor próbálták kivenni a kezemből a színházat, mikor remekül mentek az előadások, a nézőszám a csúcson volt és a gazdasági mutatók kiválóak voltak. A hatalom kellett nekik, az igazgatói szék. A bosszú lángolt bennük. 

– Én több ízben figyelmeztettelek. 
– Vak voltam és naiv. Nem vettem észre, hogy azért jöttek, hogy legyűrjenek! 

– Mi lett azután, hogy megbuktattak Egerben? 
– Elmentem nyugdíjba, de a színház nélkül nem tudtam meglenni. Elmentem a színitanodába, s rendezéseket vállaltam itt-ott, határon kívül többnyire. Rendeztem Marosvásárhelyen hat, Nagyváradon öt darabot, Kassán és Komáromban két ízben, román színházban is színre vittem a Macskajátékot, Konstancában. 

– Magyarországon színházteremtő munkák, csúcsrendezések után nem hívtak sehová? 
– Nem. Nagyon nehezen tudtam elviselni a mellőzést. – Mennyire rendezett az életműved? – Semennyire. Mindig az motoszkál bennem, hogy ha megcsinálom, majd megkérdezik tőlem: ki kérte ezt tőled? Az önbecsülést azonban visszaadják a tanítványaim, akik közül több is jeles helyen dolgozik, az egyikük Strassberg iskolájában tanul, külön neki alapított ösztöndíjjal, sokan Marosvásárhelyen a főiskolán. 

– Összegezd művészi létedet! 
– Háromnegyed része boldogság, egynegyede fájdalom. Ez sikertörténet. Minden munkámat, rendezésemet nagyon szerettem. Úgy kerestem darabokat, úgy osztottam szerepet, hogy a színészeim legjobb tehetségüket tudják mutatni. Te voltál az egyetlen, aki minden Shakespeare-rendezésemben játszottál, mert igazi shakespeare-i figura vagy! Shakespeare a mániám. Célom volt az összes művét bemutatni. De az élet közbeszólt... 

–És az életed, ez a 80 év? 
–Munkás volt, amiben rajongásig szerettem, amit csináltam. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja meghatározó volt mindannyiunk számára, hiszen ezzel tettük magasra a mércét. De kivették a kezemből a színházat...Te azon kevesek közé tartozol, akik kitartottak mellettem. Hálásan köszönöm. 

– Köszönöm a beszélgetést!