Fekete István fia apja nyomdokaiban

– Hogy került kapcsolatba a filmesekkel?

– 2000-ben jelent meg az azóta negyedik kiadást is megért Vuk és a simabőrűek című könyvem, és az egyik barátom összehozott minket Gát György producerrel. Így kezdődött. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem a könyvem megfilmesítésének a jogát vették meg, hanem az édesapám Vukjának népszerűségét, hírnevét. Ezért a szerződésünkben az egyetlen kikötésem az volt, hogy a film kövesse Fekete István műveinek szellemiségét, az állat- és természetszeretetét. Ez meg is történt.

– Látta a filmet?

– Igen. Tudom, hogy azok, akik Dargay Attila-féle Vukot szerették, nem fognak lelkesedni a modern változatért. Ezeknek a kritikusoknak nem szabad elfelejteni, hogy az utolsó négy évtized alatt sokat változott a világ. A mai számítógépes, internetes világban felnőtt gyerekek a színes, eseménydús, gyakran csihi-puhi filmeket favorizálják. A legendás Walt Disney alkotásokra, mint Hófehérke és Mickey egér, a mai fiatalság már nem vevő.

– Miért várt húsz évet a Vuk folytatásával?

– Csak 35 éves koromban tört rám a jó magyar betegség, az íráskényszer. Szerintem ugyanis nemcsak lovas nemzet vagyunk, hanem grafománok is. Az apám is 35 éves korában publikált először. Ezt örököltem tőle, bár a tehetségét örököltem volna!  A Vuk az 5. könyvem volt. Azóta már megírtam a Vuk harmadik részét is, valószínűleg hónapokon belül ki fogják adni. A történetek bennem élnek, velem vannak, tíz-húsz év múlva egyszer csak előjönnek.

– Gyerekkorában olvasta az édesapja könyveit?

– Nemcsak ismertem az apám könyveit, hanem egy időben én gépeltem be az írásait. Az apám gyönyörűen, tisztán írt. Mindenki elcsodálkozik, aki látja a kéziratait. Puha ceruzával írt, és két-három oldalon épp csak egy „és”-t javított ki. Sokszor meglestem az ajtó mögül, ahogy pörgette a kezében a ceruzát, egy-két percig maga elé nézett, és utána olyan gyorsan leírt egy oldalt, hogy én másolni sem tudnék olyan sebességgel. Nem véletlen, hogy a 60 könyve már több mint 300 kiadást megért eddig.

– Ön nem kapott kedvet az íráshoz gyerekkorában?

Ifjabb Fekete István

1932 február 28-án Ajkán született

1956-ban disszidált Kanadába. 1963-tól Chicagóban él

1975 és 1985 között tulajdonos-főszerkesztője volt a Chicago és környéke című magyar hetilapnak.

1972 és 2004 között, a nyugdíjazásáig egy privát klub fizikoterapeutája, valamint a sport és gyógymasszázs osztályvezetője

12 könyve eddig 17 kiadásban jelent meg

– 10 éves korom körül – még a háború előtt – az apám felkapott, népszerű író volt. Sok mindennel foglalkozott akkoriban, többek között volt egy rovata az Esti Újságban. Megkérdezte, hogy van-e témajavaslatom a számára, amiből megírhatná a cikkét. Felajánlott érte 10 pengőt. Erre naponta két-három, egy-másfél oldalas történeteket kezdtem neki gyártani. Gondolom, rémtörténetek voltak, mindenestre az apám elég gyakran adott értük 10 pengőt. Az írás szeretete mindig bennem volt.

– Melyik az ön kedvence Fekete István regénye?

– A Zsellérek. Legalább ötvenszer olvastam. Nincs olyan év, hogy elő ne vegyem, és mindig találok benne szépséget, mondanivalót. Az fogott meg gyerekkoromban, és mivel hűséges ember vagyok, ragaszkodom ehhez a könyvhöz.

– Hogy érzi magát külföldön?

– 1956-ban disszidáltam Kanadába, 24 évesen. Az első tíz év nagyon nehéz volt kint. Előfordult, hogy hetekig nem beszéltem magyarul. Még arra sem volt időm, hogy az apám könyveit olvassam. Eltávolodtam a magyar szótól, betűtől. Először újságoknak kezdtem írni, és az egyik szerkesztő bátorított, hogy jó a stílusom, és miért nem írok elbeszéléseket. Így kezdődött. Aztán gyerekkori barátaim meghívtak Chicagóba. Eljöttem vakációzni és itt ragadtam. Ennek már 45 éve.

– Nem furcsa, hogy kintről ír magyaroknak?

– Szerencsére van érdeklődés a könyveim iránt. Ha ez esetleg az apámnak szólna, hogy nézzük meg, hogy ennek a kiváló írónak milyen tökfej fia lett, ez máslapra tartozik. Volt egy kritikusom, 25 évvel ezelőtt, aki azt kérdezte tőlem, hogy be akarok állni a sorba Arany László és Petőfi Zoltán mögé? Tudva való, hogy a két apját követő fiú borzasztóan tehetségtelen volt. Ez a veszély mindig fenn áll sikeres alkotó művészek esetében, ha a gyerekük követik őket a pályájukon. Elkerülhetetlen az összehasonlítás.

1956-ban disszidált Kanadába. 1963-tól Chicagóban él

1975 és 1985 között tulajdonos-főszerkesztője volt a Chicago és környéke című magyar hetilapnak.

1972 és 2004 között, a nyugdíjazásáig egy privát klub fizikoterapeutája, valamint a sport és gyógymasszázs osztályvezetője

12 könyve eddig 17 kiadásban jelent meg -->