Bartók Sándorné: Szomszéd Mikulás

Televízió akkor még nem volt, néprádió is egy-két háznál. Némi szórakozást, kikapcsolódást az ünnepek jelentettek, mint például a karácsony.

Szegénységükből adódóan ki-ki a maga módján készült az ünnepekre. Az asszonyok elmentek a közeli városba, hogy a piacon megvegyék a fenyőfára való mézes figurákat, a konzum szaloncukrot, a gyerekeknek némi ajándékot. Hazafelé a hátukra kötött batyukban titkok rejtőztek.

A karácsony előhírnöke, a Mikulás köszöntött be előbb a családokhoz, kis apró ajándékokkal, hiszen a nagyobb dolgok a fa alá kerültek. Így történt ez nálunk is. Én lehettem úgy 8 éves, az egyik öcsém 5, a másik pedig 2 éves. Kipucolt cipőinket kitettük az ablakba, hogy abba kerüljön az ajándék. A napján este izgatottan vártuk, hogy egy idő után lesz-e bennük valami? Este 6 óra után már ágyba kellett volna mennünk, de a cipők még mindig üresek voltak. Elkeseredtünk, hogy bizony hozzánk nem jön el a Mikulás. Alig hallottuk meg, amikor az ajtó felöl csilingelés hangja szólt. Félelemmel és kíváncsian néztünk a szüleinkre, hogy jól hallottuk?
– Kimegyek, megnézem én, mi volt az a hang – mondta anyukám. A bejárati ajtót kinyitva egy torzonborz alakot engedett maga előtt, aki rázta a csengettyűjét. Meg is ijedtünk tőle, meg izgatottan vártuk is, hogy mi fog történi.
– Úgy tudom, hogy itt jó gyerekek vannak és megérdemlik, hogy kapjanak ajándékot – mondta, és a szoba közepén a földes padlóra borította zsákját, amit addig a hátára vetve tartott. Volt ott dió, alma, földi mogyoró, őzike csokoládé, karamella, szaloncukor és még valami, ami megragadta a figyelmemet: egy kicsi láncos sürgő, az üléseken apró pici babákkal, az öcséimnek dominó, építőkocka.
Akkor azonban nem tudtam igazán örülni annak a különleges ajándéknak. Ami megragadott engem a félelem és kíváncsiság mellett, az a Mikulás volt maga. Hosszú ősz haja a szemébe lógott, eltakarva az arcát. Rossz, szakadt szürke kabát és nadrág volt rajta, rossz cipő. A derekán a nadrágot kenderből font kötél fogta össze, amire hátulról egy háromlábú vasedény volt kötve. Amikor elment, mondtam anyunak, hogy milyen szegény volt ez a télapó, hisz még egy rendes tányérja sincs, amiből enni tudjon.
– Adjuk oda neki az én lábasomat – mondtam. Volt egy kedves kis zománcos edényem, alján egy kép, amint egy kisfiú a kerítésre ül és egy kutya próbál felugrálni hozzá. Miután ígéretet kaptam, hogy a tányért odaadják a Mikulásnak, csak utána tudtam teljesen figyelmemet az ajándéknak szentelni és örülni neki.
Órákig tudtam játszani ezzel a kis játékkal. Megpörgettem középen és csak szálltak és szálltak a hinták a kicsi babákkal. Életem legszebb és legemlékezetesebb ajándékát kaptam akkor. Később, mikor már nem hittük a Mikulást, tudtam meg, hogy a mi akkori szegény Mikulásunk a szomszéd néni volt. Nagyon szeretett bennünket és képes volt beöltözni a kedvünkért. Arcát és haját kenderrel fedte be, hogy ne ismerjük fel. Természetesen a kedvenc tányérom is megmaradt, később nem kérdeztem rá, hogy miért nem jutott el a Mikuláshoz.