Betlehemes kard

A kertekben avart égettek, s annak szállt fanyar szaga a levegőben. Csend volt mindenütt, a koszos, füstös kocsmában csak egy-egy félpiás lézengett. Nem volt mit beszélni. Késett az első hó.

Mi gyerekek örültünk, hogy nem kell iskolába menni. Két unokatestvérem begyűjtötték. Jött a papírzsákban a civil ruha a börtönből. Együtt voltunk a csomagok felbontásánál, próbáltuk kibetűzni a gombokra írt üzenetet. Az egyik a siralomházból jött. S mit tudtak ők az egészről 19-20 évesek voltak, jobban akartak élni.

Szomorú napok jöttek, még a csordás is kevésbé kiabált a jószágokkal. S jött a karácsony, lassan, örömtelenül. Az Alflöldön nem volt fenyőfa. Anyám ötletes volt, egy el nem száradt akácfagallyat kent be kályhacsőlakkal. Szaloncukor az volt. Cukrot olvasztott és mintába ötötte. Sokáig tartott egy-egy ilyen csemege, mert kemény volt. Az ünnep előtt volt a betlehemezés. Ez azt jelentette, hogy a papírdobozból készült betlehemet házról-házra vitték a fiatalok. Nem meggyőződve arról, szabad-e ezt csinálni. De elindultunk volna, csak az volt a baj, hogy hiányzott a betlehemi kard. Ezt a népi játék közben az egyik szereplő forgatta a levegőben. Mindenhol kerestük, enélkül nem ér az gész semmit. Nem indultuk el, s aztán kiderült, hogy szegény anyám darabokra törte, mondván: ha jönnek házkutatást tartani, akkor ez a fegyver rejtegetés. Ez a fegyver pedig fából volt. Féltett bennünket, a családot.
Régen volt, de ilyentájt mindig eszembe jut a fakard.