„Emberséges, következetes tanár vagyok”

– A Németh László-díj egy szakmai elismerés. Azok kaphatják meg, akik a gyermekek harmonikus személyiségformálásában hosszú időn át kiemelkedő pedagógiai munkát végeznek. Hogy fogadta ezt a kitüntetést?

– Meglepetésként ért, erre nem lehet felkészülni. Én nem neveltem ki egyetlen olimpiai bajnokot sem, csak tettem a dolgom, de persze jó érzés, hogy ezt elismerik. Kiemelt öröm az, hogy ez egy szakmai díj, tehát az oktató-nevelő munkámat értékelik, azt, hogy jól végeztem a dolgom.

– Pedagógus család sarja, azt hiheti az ember, egyenes út vezetett az Ön számára a katedrára. Tényleg így volt?

– Nem volt rajtam szülői nyomás, hogy nekem is tanárnak kell lennem, valahogy természetesen jött, hogy én is ezt a hivatást választom. Úgy gondoltam, szép dolog, hogy emberekkel foglalkozhatok, megmutathatom nekik a világból, amit szeretek. Korábban tengerész vagy régész is akartam lenni, de ez főleg az olvasmányélményeim miatt alakult ki. Rengeteg Verne Gyulát, Molnár Gábort olvastam, megfogott ezeknek a műveknek a világa.

– Végül történelem-, ének- és etikatanár lett, immár négy évtizede van a pályán, ugyanabban az intézményben. Minek köszönhető ez az állandóság?

– Azt gondolom, szerencsés az, aki egy ilyen iskolában dolgozhat, mint amilyen a gyakorló is. Nagyon pozitív az intézmény légköre, és ez a kezdetektől rengeteg pluszt adott. Mindig azt mondom, ahhoz, hogy valaki kezdő pedagógusként jól érezze magát egy iskolában, három dolog szükséges. Az első, hogy legyenek olyan „nagyöregek”, akiktől tanulni lehet, el lehet sajátítani a szakma szépségét, fortélyait. A második, hogy több pedagógus is legyen, akikkel meg lehet osztani a tapasztalatokat, és tudjuk támogatni egymást. Az utolsó pedig, hogy legyen kinek továbbadni a megszerzett tudást, tapasztalatot, legyen az diák, hallgató vagy kolléga. Nálunk ez mind nagyon jól működik, ennek köszönhető, hogy nem vágytam máshová. Kezdő tanárként az első néhány év elég nehéz, mire megtalálja az ember a saját hangját, de a megfelelő közeg sokat segíthet ezen, velem is így volt.

– Négy évtized alatt sokat változott a világ, ezzel párhuzamosan az iskola megítélése, feladatsora is. Ön hogy tudott ezzel lépést tartani?

– Ha valaki komolyan veszi ezt a pályát, annak muszáj lépést tartania a változásokkal, tájékozottnak kell lennie, követni, hogy mi érdekli a gyerekeket, mi népszerű közöttük. Ahhoz, hogy megfelelően tudjuk őket nevelni, ez elengedhetetlen. Fontos például, hogy tudatos médiafogyasztóvá váljanak, ehhez azonban nekem is ismernem kell az aktuális műsorokat, trendeket. Aki már több évtizede van a pályán, az biztosan nem kényszerből tart ott, ahol, ezt úgy nem lehet. Aki hosszú távon erre a munkára adja a fejét, annak szeretnie kell, amit csinál, ha pedig szereti, akkor igyekszik fejlődni, követni a változásokat, hogy a legjobbat nyújthassa.

– Hogyan jellemezné Önmagát, mint pedagógust?

– Kemény, emberséges, ugyanakkor következetes voltam mindig is, azt hiszem, ezek elengedhetetlen tulajdonságok. Mindig kijelöltem a határokat, lefektettem az elvárásokat, ugyanakkor arra is ügyeltem, hogy bátran merjenek hozzám fordulni mind a gyermekek, mind pedig a szülők. Büszke vagyok arra, hogy sok régi tanítványommal még ma is remek kapcsolatot ápolok, mindig jó érzéssel tölt el, ha csak összefutunk, megismernek, és váltunk pár szót.

– Ez az utolsó tanéve, néhány nap és nyugdíjba meg. Ez hogyan érinti?

– Még magam sem tudom, vajon milyen lesz az, hogy szeptembertől nem kell újra munkába állni, bár most azt érzem, hogy negyven esztendő tanítás elegendő volt. Vannak terveim, egy elég komoly bakancslistám. Az biztos, hogy nem fogok unatkozni. Szeretnék minél többet olvasni, utazni, sok időt tölteni az öt unokámmal. Ráadásul a feleségem is most megy nyugdíjba, ő a zeneiskolában dolgozott. Én általában délelőtt dolgoztam, ő pedig akár estébe nyúlóan is, most pedig egész nap együtt lehetünk, ez is újdonság lesz.