Szíki Károly színművész tartalmas évtizedeiről mesél

– Rendkívül sokrétű az tevékenység, ami végigkísérte életed hét évtizedét. Valójában minek tartod Magad, színművésznek, dramaturgnak, díszlettervezőnek, rendezőnek, színházszervezőnek, írónak, bőrdíszművesnek, avagy a magyarság sorsát a szívén viselő hazafinak?

– Egy szerencsés embernek. Isten kiválasztott gyermekének tartom magam, aki mindezen munkákat elvégezhette. A családom tele volt zsenikkel. Apámnak bandája volt Tiszaföldváron, ahol születtem, s mondják, övé volt a legjobb, de a pohárhoz nyúlt, így is fejezte be korán, 60 évesen lett öngyilkos. Nagybátyám az Operaház magánénekese volt, azt mondta róla Leonard Bernstein: Széki Sándor az évszázad hangja. A zseni tudatot nehezen viselte, sajnos ő is korán meghalt. Volt egy kis többlet ebben a családban, így nem iparos módjára tanult az én elhivatottságom, hanem adott volt, de hogy jól sáfárkodtam-e ezzel a talentummal vagy nem, az eldől egyszer ez is, míg végleg el nem dőlök.

– Kérlek, avasd be olvasóinkat életed első harmadába, bemutatva, honnan érkeztél, mi vezérelt a műszaki főiskolára való felvételinél, a színjátszó köri szereplésnél, s a Színművészeti Főiskolára jelentkezésnél. Kik egyengették utadat a színházművészeti pályádon?

– Szegény családba születtem, Tiszaföldváron, a faluvégi házak egyikében láttam meg a napvilágot 1954. április 13-án. Nem volt könyvespolcunk, csak egy Petőfi-kötet az asztalon, meg a Kalendárium. Ezért elválaszthatatlan ma már tőlem a könyv és az írás. Nem volt szép ruhánk, meg több pár cipő. A suszter belőlünk élt. A szülők az utamat csak úgy egyengették, hogy merre karikázzak ócska biciklimen a hat kilométerre lévő szőlőnk megművelésére. Anyám árva volt, ezért csoda, isteni ajándék, hogy szeretetre tudott nevelni. Nem lehettem jó tanuló, mert nem értettem sem a magyart, sem a matematikát, de a középiskolában beértem, akkor már versenyre is jártam. A magyartanárnőmnek köszönhetem, hogy az utam a Színművészeti Főiskola felé vettem, de előbb Műszaki Főiskolán diplomáztam, mert Martfűn a Cipőipari Szakközépiskolában érettségiztem, szereztem szakmát. A diploma után Kecskeméten kezdtem a mérnöki szakmát, s abból az irodalmi körből, ahová én is jártam, többen elmentek felvételizni a színművészetire. Így tettem én is. Egyedül engem vettek fel, pedig ott volt Forgács Peti is a jelentkezők között. Nem hittem, hogy így lesz, reklamációt rendezni indultam a beosztottjaimmal a főiskolához közeli lerakatba. Elkezdtük a munkát, bementem felvételizni, majd vissza a munkába. Az eredményhirdetést lekéstem, de Kerényi Imre és Huszti Péter kimondták: felvettek és az ő osztályukba járok. Hátborzongató ez nekem ma is! Az utamat senki nem egyengette. Az ősi törvények hite szerint gyűrtem a napokat: ha van benned egy életképes mag, akkor csak idő kérdése, hogy szárba szökkenj! Kellett idő, hogy megértsem, mi ez a szakma. Osztálytársaim között egy sem volt, aki alapképesítés nélkül kezdte volna, mert vagy színházban statisztáltak, vagy neves amatőr együttesekben játszottak főszerepeket, vagy ők voltak Gergely (Vajek) Robi! Harmadik évre értem be annyira, hogy biztos lehettem abban: nem tévedtem el. A Madách Színházban akkor már több darabban kaptam kisebb szerepeket. Negyedik év végén eljött értem Gali Laci és magával vitt Debrecenbe. Attól kezdődően szinte mindig főszerepet kaptam, így a második évadban már Hamlet lehettem.

– Egerben az 1980-as évek második felében fontos részese voltál az önálló egri társulat létrehozásának. Hogyan emlékszel arra az időszakra?

– Nagy elhatározás elé állított 1987-ben Gali László: menjek vele Egerbe, ahol színházat alapítunk. Nehéz döntés volt, mert bár szeretem a kalandot, a kihívásokat, de az addigi hét év alatt nagyon belebújtam Debrecen művészeti-irodalmi és előadói életébe. Nagyon jól ment minden területen, családot is alapítottam, s tudtam, ha a cíviseket elhagyom, sosem bocsátják meg nekem. Gali személye döntő volt, nekem a főszerepek kellettek, mert hittem, ez maga a karrier és az elég lesz életem végéig. Később rájöttem: nem minden van így.

– Az egri Gárdonyi Géza Színházban Gali László igazgató irányítása alatt sorra játszottad a kiemelkedő darabok főszerepeit. Melyeket tekinted különösen fontosnak?

– Azt szoktam mondani, hogy én Shakespeare- és Sütő-színész vagyok. Magyar színész játsszon sok magyar szerepet is, így voltam az idők során Kossuth, Bartók, Árpád fejedelem, Mátyás király, Széchenyi. Második helyen említeném Arthur Millert, három darabjában játszottam főszerepet. Egy igazán nehéz feladatom volt, ami majdnem maga alá gyűrt, Csengey Dénes Villonról szóló drámája, a Cella. Tudnék mazsolázgatni abból a 70 főszerepből, amit eljátszottam eddig, de nem gondolom, hogy ez mindenkinek érdekfeszítő lenne. Szóval, letelepedtem szeretett városomban, ahol új családot alapítottam. Szeretem ezt az egri létet vörösborral, szép utcákkal. Jó ételekkel és jó pálinkákkal. Csak egyre fogy a barátaim száma.

– A színházi vezetőváltás után az 1990-es végén elhagytad az egri teátrumot, s a Harlekin Bábszínház igazgatójaként új utakat kerestél és mutattál Heves megye kulturális életében. Ám e tisztséged rengeteg küzdelmet is hozott számodra.

– Arra kényszerültem, hogy új utakra lépjek, mert Gali Lászlót elárulták és kiszorították a Gárdonyi színház éléről. Éreztette is velem a hatalomittas kollégák egy kis része, hogy nagyon kellemetlen lenne nekem ott tovább, a főszerepszínész státuszomat gyorsan kiégetnék alólam. Lépnem kellett. E névvel nem említett kollégák tovább kellemetlenkedtek, amikor kineveztek a Harlekin igazgatójának. Szervezkedtek, lázították a dolgozókat, mindennapos volt a feljelentés, de nem volt olyan gond, hogy ne tudtam volna hamar megoldani. Közben 200 százalékkal megemeltem a teljesítményszintet előadások számában, játszási helyek bővítésében, s a nemzetközi porondon is. Szerintem a legsikeresebb életét abban az időszakban élte meg a teátrum, amit dokumentumok igazolnak. Hogy miért jöttek ellenem seregestől azok a figurák? Mert volt, van valami többletem, ami nekik sosem lesz: a tehetség. Iparos lehet bárki, de művész csak Isten kegyelme által megajándékozott, megáldott lehet. Ez az én vallomásom, és ezt sosem rejtettem véka alá. A rendezéseim új irányt mutattak a Gárdonyi színháznak: A csontok, A csábító naplója, stb. Az utóbbit meghívták a legrangosabb fesztiválra Skóciába, Edinburgh-ba, de azok az irigy, féltékeny figurák, akik gyakorta látogattak el feljelentéseikkel a Megyeházára, meggátolták ezt is. Hatottak a gazdasági igazgatóra, s ő kimondta: nincs rá pénz. Ilyen megtiszteltetés sem addig, sem azután nem jött a Gárdonyi Géza Színházba.

– Számos cella színházformációt alapítottál, a Varga László Polgári Teátrum ma is működik. Mi volt vele a célod?

– Ahol jártam, mindenütt megláttam egy lehetőséget ilyen-olyan színházi formációnak iskolákban, pincékben, tereken és völgyekben. Miután a politikai hatalom úgy döntött, hogy az Orbán Viktor melletti kampányolásom miatt leválaszt a Harlekin Bábszínházról – a támogatott Lengyel Pál még azt is megtiltotta, hogy az intézmény küszöbét átlépjem, s a tárgyaimat kihozzam –, megalapítottam a Varga László Polgári Teátrumot. Ez máig nem vesz igénybe állami támogatást. 2002 óta annyi előadást tartottunk az elszakított területeken, Amerikában és Kanadában, hogy azt egyetlen hazai teátrum sem tudta megközelíteni sem.

– Izgalmas előadói estek is jellemzik a munkásságodat.

– Előadóestjeim száma meghaladta az ötvenet. Bármelyiket szívesen játszom ma is. Talán a következőket választanám ki: Sütő András, Wass Albert, Kányádi Sándor, Reményik Sándor, Ady Endre, József Attila.

– Íróként színdarabok, dramaturgiai munkák, könyvek fémjelzik az alkotókedvedet. Honnan volt energiád, erőd az irodalmi alkotáshoz?

– Csak a Jóisten ad ehhez erőt, de mind erősebben hiszek abban, hogy imáimba foglalt költőbarátaim, kik elmentek, édesanyám, akit naponta kérek meg arra, hogy fogja össze a mennyei kórust és segítsenek nekem. Ilyenkor nem áll le a kezem és írok. Tudják ők is, sok adósságunk van nekünk itt a földön, hogy az ’56-os forradalmárokért tegyünk le valamit az asztalra, hogy az elszakított testvéreinkért emeljünk szót, leplezzük le a bűnbandák ellenünk elkövetett történelmi bűncselekményeit! Nagyon nehezen élem meg, hogy akik kirabolták a magyar hont, most kioktatnak bennünket. Pedig az, hogy szegényebbek vagyunk, csak a rablóknak köszönhető, akik eddig semmi jóvátételt nem fizettek a török idők kezdete óta!

– A közéleti szerepvállalásod számos díjjal is elismert része az 1956-os forradalom eseményeinek, az azokban résztvevők személyének a feltárása. Főképp a Heves megyeiek megszólaltatása, filmek sorának elkészítése. Milyen hatásuk volt ezeknek?

– Ezt is nagyon nehezen élem meg, könnyeim törnek elő, ha azt látom, kezdenek a feledés homályába kerülni ők, akik a hazánkért felegyenesedtek és 1945-től folyamatosan lázadtak fehér partizánként, majd ’56-os forradalmárként. Azt hittem, amikor az első interjúkötetet elkészítettem, az első filmeket leforgattam, hogy lesznek követőim, akiknek ez szakterületük kellene legyen, de nem így történt. Mintha arra játszott volna mind, hogy kihaljanak a tanúk. Az emlékezetkultúra eltompult, nincsenek utca- és térnevek, emlékhelyek, melyek a hőseinkre irányítanák a figyelmet. A központi megemlékezések szürkék és sematikusak. Amikor elkészítettem ezeket a munkákat, akkor mind Egerben, mind Amerikában, Kanadában, nagy szeretettel és tömeggel fogadták. Közben azt látom, az iskolák elhallgatják e hősi időszak lényegét.

– Elismerésre méltó, ahogyan a hazánkon kívül élő magyarság sorsával foglalkozol. Miként tettél szert e kapcsolati világhálóra, mit ad ez neked?

– Én összmagyarságban gondolkodom Moldvától Los Angelesig. Valamikor 1985-ben indultam el Amerikába, Szabó Violának köszönhetően, aki a Délibáb együttessel ment turnéra és engem is invitált e kemény útra. Azóta járom előadásaimmal 32 államban a magyar közösségeket és minden esetben dokumentálok minden utat könyvben, filmen.

– Zárásként érdekel, hogy páratlan kutató- és alkotókedved milyen újabb műveivel találkozhatunk a közeljövőben?

– Most állítottam össze a 30., a legújabb könyvemet. A 70. életévem adta a feladatot, hogy ebben legyen 70 olyan különösen nagy személyiség, akik megtöltik a Nagy találkozásaim kötetet.

Sziki Károly színész, alkotó és művész elismerései:

Szakmai művészeti munkáért:

• Nívódíj (Debrecen)
• Heves megyéért kitüntetés
• Harlekin gyűrű
• Az év embere (Harlekin Színház)
• Örökös tag (Harlekin Színház)
• a Bábszakma Érdemes Művésze.

Fesztiváldíjak:

• Legjobb rendezés
• Legjobb szereplő
• Legjobb előadás;

A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztes Színművésze.

Közéleti munkásságért:

• Nemzetközi Szent György Lovagrend
• a Vitézi rend tagja
• Pro Fidaelia (’56-os kitüntetés)
• 1956-os díszérem
• 1956-os szabadságkereszt
• Nemzetőr-alezredes (2020)
• Nemzetőr-ezredes (2021)
• Nemzetőr érdemkereszt II. fokozat (2022. március 15.)
• Makfalva (Székelyföld) díszpolgára
• Egyetemes Magyarság Munkásságáér
• Kanadai Magyar Írószövetség serlege
• Nívódíj az Egy szívvel két hazában című dokumentumfilmért.

2014 áprilisa óta a Nagy Medve csillagkép egyik bolygója Szíki Károly színművész nevét viseli.