Arculat

Fenyegetés-e, ha valakinek feltörik a Facebook-fiókját, és a fizimiskája mellé gyászszalagot biggyesztenek? Komolyan veendő-e, vagy csak gyermeteg csíny, netán egy sunyító elme beteges ragyogása? Akármelyik is, az biztos, hogy poénnak morbid, kórtanilag pedig valószínűleg gyógyíthatatlan.



Gondolhatnánk, hogy ilyesmire humán lelkület aligha képes, pedig dehogynem. Magam vagyok rá a tanú, azokkal az ismerőseimmel együtt, akik időben figyelmeztettek, amikor valaki a profilképemből gyászjelentést tákolt, s megosztotta a közösségi portálon. Nevethettem volna erőlködésén, ám hogy mégsem intéztem el szánakozó kézlegyintéssel a dolgot, annak az összefüggések mögött lapít az oka.

Ez idő tájt ugyanis számos, az azbeszt következményeivel foglalkozó újságcikket tettem közzé, nemcsak a jelenből, hanem bő két évtizeddel ezelőttről is, amikor először adtam hírt a gyilkos tevékenységről. Mindez viszont, úgy tűnik, nemcsak aggodalmat gerjesztett, hanem olyan érdeket is sértett, ami vélhetően ki sem fejezhető – legfeljebb sok-sok pénzben.

Ami áttételesen indokolható – ha el nem is fogadható – volna akkor, ha nem saját, veszélyeztetett településemről érkezett volna a halállal riogató intés.
Ekkoriban azonban más is történt: egy férfi fényképezgette a kertünket. Szép, virágos portánk van, de azért csak érdekelt, ezenfelül minek tulajdonítható a figyelem. Kiderült: arculati kézikönyvet készíttet az önkormányzat. Gondolom, ezek a fotók belekerülnek majd.