Hobo szabadságról, mesterekről, színházról és dalokról

– Nem vagyok zászló senki ünne­pén, szelep vagyok az ország fenekén – mondod. A választás má­s­napján ez mit jelent számodra?

– Nem tartozok sehova. A helyzetem, a sikereim ellenére mit sem változott. Ami a társadalmi vagy politikai megítélésemet illeti, az ugyanaz. Akkor sem tartoztam sehova, meg most sem. Ennek nagyszerű előnyei vannak, másrészt hátrányai: az embert mindenhonnan rugdalják.

– Egy művésznek egyáltalán szabad beleártani magát a politikába­?

– Hogyne! Hogyha talál valamit­, amiben hisz, ­persze. Úgy, ahogy Istenben is! ­Attól, hogy valaki valamelyik pártban hisz, s abban megtalálja azt, amire vágyik, azzal ­semmi baj. Ez csak Magyarországon ennyire érdekes, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. A legrosszabb – még egyszer mondom – annak, aki sehova.

– Reflektálni azonban kell, s az egész életed, életműved arról szól, hogy elmondod a véleményed a mindennapokról.

– Sok mindent csinálok. Vannak olyan művek, amelyekben a világra reagál az ember, de olyan is, amiben „csak” szórakoztat, és olyanok is, amelyek belső dolgokat fejeznek ki. Ez attól függ, hogy éppen hol tartasz épp az utadon.

– Ez a mostani ested is egyfajta reagálás…

– Igen, de nem a politikai helyzetre. Ez az előadás a szabadságról szól. Különböző zsenik­ – költők, látnokok és csavargók – szemén ­keresztül van megközelítve a ­szabadság. Mégpedig mindenféle szabad­ság. Nem csak politikai értelemben­, hanem az alkohol iránti vonzódás, vagy a szexuális szabadság és különösen a gondolati vagy a művészi szabadság szempontjából körüljárva ezt a valamit, amire annyian vágytunk, vágyunk. Ezekhez képest a politikai dolgok az újságokba, a médiába valók. Én nem hiszem, hogy a politika igazi nagy műveket tudna inspirálni a mai világban. Ma már nincs miért hősi halált halni, sőt hősök sincsenek. Ez az egész dolog egy másik dimenzióba kerül át a bátorság, vagy az önmagához hűnek­ maradás esetében.

– Önmagához és a megélt világához maradt hű Cseh Tamás is, csak úgy, mint te.

– Igen, de Tamás ­nevében nem beszélhetek, mert ő a barátom­ volt – és a barátom ma is. De az igaz, hogy az ember nem azért zenél, mert lázadni­ akar, vagy ­lefesteni a világot, hanem mert szeret ­muzsikálni. S ha az ember belemegy­ ebbe a dologba, akkor – ugyanúgy, mint a költészet, a festészet vagy bármelyik más művészeti ág – ábrázolhatja a világot, amiben létezik, de nem ez az elsődleges feladata, hanem az, hogy kifejezze önmagát. A zene esetében ez sokszor örömöt, táncot, bulizást, boldogságot jelent, nem csak vad bluesokat és önszaggató balladákat, amiket én is írtam, vagy énekelek.

– Az elmúlt zenés évtizedekben összehoztál művészeti ágakat. Gondolok itt a zenére és a versekre.

– Bluesénekes vagyok. Az, hogy emellett verseket is mondok, az a mestereim ­iránti tiszteletnek köszönhető. Az a kötelességem – szerintem másoknak is az lenne –, hogy amit kaptam, azt továbbadjam. Szerencsém volt, hogy a saját műveimet­ is mellé tehettem. Egy színész például nem csinál mást, mint a zsenik műveit adja tovább, s ezzel rengeteget tesz.

– Ha már itt tartunk, a ­Nemzeti Színháznak immár öt éve a ­tagja vagy.

– Ez a munkahelyem. Az életem első munkahelye.

– Szűcs Nellivel együtt csinál­játok a Ballada a két sebzett hattyúról című zenés játékot, melyet Viszockij és Marina ­Vlady szerelméről írtál. Milyen Nellivel dolgozni?

– Fantasztikus, egy lehengerlő dolog. Megírtam a darabot, de nem gondoltam, hogy játszani is fogok benne. Mondtam, hogy akkor játssza el valaki Nelli mellett a másik szerepet, s Vidnyánszky ­Attila, a Nemzeti igazgatója azt ­mondta – az ember csak a barátaival ne dolgozzon –, akkor mondj egy olyan embert, aki hitelesen énekel Viszockijt… Így kerültem a saját csapdámba. Nellivel azonban gyönyörűséges játszani. Nagyon kell vigyáznom, hogy el ne rontsam, amit ő játszik, mert nekem aztán semmi közöm a színészethez, ő meg zseniális.

– Ha már zsenikről esett szó, lefordítottál tizenöt Bob ­Dylan-­dalt. Személyes a kötődésed hozzá?

– Nem. Ezt az egészet azért találtam ki, mert a legjobb barátom halálos beteg volt, s négy napig feküdt kómában. Amikor meggyógyult, elkezdett gitározni tanulni, azért, hogy jókedvre derítsem, kitaláltam, hogy muzsikáljunk együtt. Ő, a tanára meg én elkezdtünk Dylan-­dalokat játszani afféle tábortűzi formában. Aztán ebből valahogy kinőtt ez a lemez remek muzsikusokkal, de egyáltalán nem ennek készült. Tehát, ahogy én fontosnak tartottam annak idején Viszockij, Jim Morrison, a Rolling Stones vagy a néger blues szövegi tartalmát átadni, Bob Dylan esetében ezt nem gondoltam – pedig ő a legjobb költő mind között. Ahogy gördültem előre ezen az én utamon, nem adódott így, és most sem Dylan Nobel-díja miatt, hanem mert a barátom került bajba, s ezzel próbáltam segíteni.

– Azért csak megérintenek téged is ezek a szövegek. Az Only a hobóban mégis elénekled: „Ő csak egy hobo, nem több ennél, nem! S ez nem én vagyok, hanem a Bob Dylan.”

– Csak olyanokat játszom, amiket magaménak érzek. Eredetileg szó sem volt róla, hogy lemez lesz, csak egy koncert, amibe beleraktam két olyan számot – egyfajta önparódiaként –, ami a hobókról szól. S olyan siker volt, hogy rákerült végül az albumra is. Ilyen gegek is megszólalnak tehát, nem csak a katartikus számok, mint a Minden homokszem, vagy a Lassú vonat.

– Ennek a „Lassú vonatnak” a jöttét érzed?

– Igen. Az a szerencse, hogy lassú az a vonat, de eléggé közeledik­…