Érintések

Az első érintés az övé. Vajúdástól remegő kezével az ég felé emel, hogy hosszú hónapok várakozása után a retinája is befogadjon. Majd a keblére szorít, a bőrével simogat, szöveteitekkel is összeforrtok. Megszületik a csoda, ami megtörtént már milliárdokkal, mégis oly varázslatos, hogy varázslatosabb nem is lehetne.

A második érintés a tiéd. Mohó ajakkal tapadsz rá, elveszed belőle, ami csakis téged illet. Saját csatakjával maszatolod bőrére a léted; ráégeted valóságod billogát, az első köszöntőszavakat, vérszerződésetek intim reguláit. Megköttetik a léteteken átívelő testamentum, amelynek minden igéje szent, örökkévaló és sérthetetlen.

A harmadik érintés az övé. Végtelenített cselekménysor: forró homlokodra lehelt csók, tincseidet igazgató ujjak, sebedre tapasztott tenyér. Kéz, ami megóv és kalácsot kínál. Szem, ami gyémánt, ha örülsz, és viharfelhő, ha bántanak. Szívhang, ami egy taktusra dobban a tiéddel, száj, ami örökké a neved formálja, felülírva Isten legelső szavát.

Az utolsó érintés a tiéd is, az övé is: az ő hideg bőrének, a te nyirkos bőrödnek a legintimebb találkozása. A hiábavaló módon összekapart lomok között végre felleled a jussát. Létfoszlányaiddal fényesre törlöd, és a kezébe adod a láthatatlan kincset. Rákulcsolod erőtlen ujjait – érzed, amint maradék erejét összeszedve megszorítja. Nem mersz sírni, nehogy a gyereked meglássa. Aztán mégis, mert így kell történnie.

Kezdőképünk illusztráció Fotó: Pixa Bay