Elburjánzó enyészet a lőrinci szerelmesek sétányán

A keskeny járda mellett az egyik oldalon fehérre meszelt vasúti sablonkerítés, a másikon gondozott árok, s ezekkel párhuzamosan vastag törzsű fák... Ideális hely a romantikára vágyók számára, kiváltképpen orgonavirágzás idején, amikor a csókok és a környezet együtthatója addig ismeretlen dimenziókba emeli a kamaszt.

Kevés olyan ember él a környéken, akinek ne fűződne kitörölhetetlen emléke ehhez a helyhez. Mert bár az ösvény a vonathoz igyekvők számára kötötte össze legrövidebb útként a két pontot – a „lengyel kaszárnyát” és a vasútállomást –, elsősorban nem erről nevezetes. Kissé emelkedetten, csillogó szemmel akár a szerelmesek sétányának is nevezhetnénk a mai napig, ha mostanra nem a megcsúfolása lenne mindannak, amit az emlékezet a legszentebb vitrinjében raktároz.

A gaz már utat is alig enged az igyekvőnek, a csók pedig az utolsó dolog tán, ami az erre tévedők eszébe jut. A kaszárnya salakkerítésének romjai – mint szinte minden, ami cukorgyári volt egykoron – immár múltidézésre sem alkalmasak, az árok pedig gödörré silányodott. Tűzoltómunkával esetleg vissza lehetne adni valamennyit a helytörténet és az elmúló ifjúság kései siratóinak, ám a teljes rehabilitációhoz ez aligha lenne elég.

Van remény? Van! Méghozzá ötvenszázaléknyi, ami talán biztató lehet a félmunkával is beérők számára: az önkormányzat rendbe teteti a saját részét, s a vasútét is átvenné, ha utóbbi adná. Csakhogy eddig nem mondott le róla; úgy tűnik, az enyészet konzerválása magasabb érdek, mint pár száz méternyi srég múltba fordulás.