Hajmosás, bableves: az eltűnt lőrinci víz nyomában

A paszuly főzéséhez és a hajmosáshoz is artézi vízre volt szükség, s az ily módon riasztott gyerekek már pattantak is a férfibicikli váza alá, hogy elszaladjanak a cukorgyárhoz vagy a régi malomhoz megtölteni a gyékénnyel körbefont üvegedényt.

Babakocsival is szállították

Az 1990-es évekig mindennapos jelenség volt a település utcáin a tárolóedényekkel felszerelkezett emberek látványa. Kerékpárral, kerekekre szerelt saroglyával, de még kiszuperált babakocsival is jártak a helyiek artézi vízért, aminek nagy kultusza volt a lakosság körében. Később, a személyautók térhódításával már nemcsak háztartási célokra, hanem a Bem utcai malommal szemben a karosszéria tisztítására is használták a kellemes hőmérsékletű ingyenes lehetőséget, egészen addig, amíg a forrás szinte teljesen el nem apadt. A vezetékes ivóvízhálózat 1985-ös kiépítésével és a cukorgyár 1998-as bezárásával aztán a lakosság jó része leszokott az artézi víz használatáról.

Az új iskolának szüksége volt rá

Varga Antal, aki hosszú ideig tanácselnökként, majd polgármesterként irányította a települést, úgy emlékszik, hogy a Bem utcai artézi kutat eredetileg a malom szükségleteinek a kiszolgálására fúrhatták, s vizét a Rákóczi utcai iskola 1966–67-es építésekor vezették el majdnem a Szabadság térig. Erről több forrást nem sikerült fellelnünk, s az internetes portálokon sem osztották meg túl sokan ezzel kapcsolatos emlékeiket. Lapunk archívumában is csak néhány mondatos észrevételekre sikerült rábukkannunk. Így például az egyik olvasónk húsz évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a víz arzént tartalmaz – a polgármesteri hivatal ezt azonnal cáfolta –, valamint, hogy levegősödés következtében az ellátás akadozik.

Mindkét gyárnak volt saját kútja

A cukorgyári kúttal kapcsolatban érdekes dokumentumot osztott meg a helyi lokálpatrióta közösség egyik tagja. Az 1940-ben készült tanulmány – készítette dr. Vitális Sándor, aki a Magyarhoni Földtani Társulat hidrológiai szakosztályát is tájékoztatta megállapításairól – szerint a cukorgyár vezetése által 1938-ban elhatározott „lemélyített kútra” azért volt szükség, mert „a Zagyva-völgye egészséges, jó ivóvízben való szegénysége közismert”. A kedvező döntést elősegítette, hogy a szemben lévő Vulkán Cementgyárban 1909-ben már fúrtak egy artézi kutat, ami bevált. Utóbbiról nem sikerült több információt gyűjtenünk.

Langyos víz jött a mélyből

A cukorgyári kút az úgynevezett „nagyirodához” közel létesült, onnan vezették el a vizet a főportánál lévő vételezési helyig. A fúrás két és fél hónapon át tartott, egészen 340 méteres mélységig. A kezdetekkor percenként hatvanliternyi, 28 Celsius-fok hőmérsékletű, szikes karakterű, gyengén konyhasós víz tört fel, amelynek hőmérséklete az évtizedek folyamán alig változott, de a mennyiség az 1960-as évek végérere megcsappant. Három évtized múltán a vételezési helyet lezárták, betömték. Utóbbira már sokan emlékezhetnek, emlékezhetünk a maiak közül is.

A tisztaságában rejlik a népszerűsége

A lexikonok szerint az ­artézi víz a nyomás alatt álló, vízrekesztő rétegek között felgyülemlő víz. A rétegvíz a kőzetek pórusaiban helyezkedik el, két vízzáró réteg között, az első vízadó rétegtől legalább egy vízzáró réteg választja el. A nyomást a vízzáró rétegek, a vízoszlop, a rétegek gáztartalma és a kőzetoszlop súlya adhatja. Az artézi víz jelentőségét a tárolt vízkészlet nagysága, valamint – a nagyobb mélység és a felszínnel való lazább kapcsolat révén – a felszíni szennyező hatásoktól való védettsége, tisztasága adhatja. Utóbbiakban rejlik vonzereje is, ezért napjainkban ismét felmerül a hasznosításukban rejlő lehetőség. Az egykori cukorgyár területén feltehetően nem kerülne túl sokba az újbóli vételezése, ám valószínűleg annál többe, ha nem csupán ivóvízként szeretnék felhasználni.