Több mint két évtizede pusztított a cianidhullám

A tragédia 2000. január 30-án történt meg, ekkor szakadt át az ausztrál-román tulajdonú Aurul nemesfémbánya kilencvenhárom hektár területű zagytározójának töltése. Ennek következtében mintegy százezer köbméter, cianiddal és nehézfémekkel erősen szennyezett, toxikus víz került a Zazar, majd a Lápos-patakba, onnan pedig a Szamosba, a Tisza mellékfolyójába.

Másnap már Magyarország területén volt a szennycsóva. A Csengernél mért értékek szerint literenként 32,6 milligrammos koncentrációt mutattak ki, ami meghaladta az érvényben lévő határtérték háromszázhússzorosát. Február másodikán a mérgezett folyó vize Vásárosnaménynál beömlött a Tiszába. Ekkor egyértelművé vált, hogy a károk mérséklésének lehetőségét egyedül a Kiskörei Vízlépcső adhatja. A Kötivizig kiskörei szakaszmérnöke felidézte, február harmadikára elnyerte végső formáját az a védelmi stratégia, mely a szennyező anyagok hígítására, koncentrációjának minél nagyobb mértékű csökkentésére fókuszált.

– Az igazgatóság akkori vezetése egy válságstábot alakított, melynek tagjai meghatározták a stratégiát, amit az alatt az időelőny alatt kellett végrehajtani, amíg a szennyhullám Tiszabábolnára érkezett – fogalmazott Fejes Lőrinc. Mint mondta, három és fél-négy nap állt rendelkezésükre. A vízlépcső rendkívüli üzemrendjét úgy dolgozták ki, hogy a cianidos vizet a tavon átfolyó Tisza-folyó mederben tartják, ne jusson át a toxikus víz a medencékbe, a tóba.

A stratégia része volt, hogy mielőtt a szennyhullám megérkezik, amennyire csak lehet, feltöltik a tavat a még jó minőségű vízzel, ami majd a megérkező cianidos víz hígítására alkalmas lesz. Hozzátette, ahogyan napjainkban, már akkor is a téli vízszintre volt beállítva a tározó, így az ez időtájt szokásos hatszáztíz centiméterről hétszázra duzzasztották a tavat, viszonylag gyors ütemben. Ezáltal plusz ötvenöt millió köbméternyi, jó minőségű vizet sikerült betározniuk. Úgy magyarázta, a szennycsóva hozzávetőleg harminc kilométer hosszú volt, ám az előtte és utána lévő víz szennyezésmentes volt.

Ezután a Tisza-tó belső víztereinek védelme érdekében lezárták az öblítőcsatornák szabályozó műtárgyait. Mozgó laboratóriumok működtek, melyek szakemberei egy-egy helyen mérték gyorsteszt segítségével a vízminőséget, megjelent-e már ott a szennyezés.

– Mikor Tiszabábolnánál kimutatták a szennyezést, akkor következett az a vízkormányzási manőver – amit később a környezetvédők is bravúrosnak minősítettek – hogy a korábban betárazott jó minőségű vizet elkezdtük a szennycsóvához hozzávezetni – idézte fel.

A Tisza-tóban lévő halállomány békésen átvermelte ezt az időszakot, hiszen sikerült elérni, hogy a szennyezés ne jusson be a medencékbe. Sőt, a folyóból is érkeztek halak, amelyek éppen azon a szakaszon tartottak, s ösztönösen a tisztább víz, a medencék felé vették az irányt. Így néhányan közülük is megmenekültek. Ellenben sok hal elpusztult a mérgezés miatt. A szennyezés levonulását követő napokban a Tisza középső szakaszán 57-58 tonna haltetemet gyűjtöttek össze.

Úgy fogalmazott, a végén jóleső érzés volt minden munkatársának, hogy a károkat, amit kivédeni nem lehetett, legalábbis minimalizálni tudták Kiskörénél. – Olyan műveleteket kellett végrehajtani, amire korábban nem volt példa, de a kollégák is jól vették az akadályokat – mesélte. Szavai szerint nagy mértékű összefogás, tenni akarás nyilvánult meg a térségben, halőrök, halászok, településvezetők, laboratóriumok munkatársai, környezetvédelmi szakemberek egy emberként dolgoztak azon, hogy segítsék a kár mérséklését.

Megemlítette, az eltelt huszonegy év távlatából szerencsére már nem lehet látni nyomait a cianidszennyeződésnek. Teljes biztonsággal lehet látogatni a Tisza-tavat, ahogyan már 2000 nyarán is, köszönhetően a szakemberek munkájának. Február elsejét még abban az évben a magyar országgyűlés a Tisza Élővilágának Emléknapjává nyilvánította.

Tananyaggá váltak az akkori események

Becslések szerint mintegy 1240 tonna hal pusztult el, emellett sok más populáció is súlyos károkat szenvedett. A környezeti katasztrófa hazánkban másfél millió embert veszélyeztetett, és ezer, halászattal vagy turizmussal foglalkozó ember megélhetését tette bizonytalanná. Fejes Lőrinc kiemelte, az említett vízkormányzási manőver – a szennyhullám kezelése, átvezetése –, bekerült a felsőoktatási tananyagba.

Minden évben megemlékeznek a katasztrófáról, s nem csak a vízügy munkatársai, a térség településeinek lakói, szervezetek is. – Azért is nagyon fontos emlékezni erre, hogy többet lehetőleg ne fordulhasson elő ilyen természeti csapás – húzta alá a szakaszmérnök.