hajléktalanok

2021.11.29. 20:00

Pampi, Zoltán, és több hajléktalan is eltűnt Hatvan utcáiról

Pampit csak másfél év múlva nyilváníttathatja holttá az édesanyja, Éva asszony. Addig mindennap gondol rá, pedig ott vannak neki a fiai és a menyei, és ott vannak az unokái. Élettársa már nem: negyedéve már ő is elment.

Litya László

– Hol van Zoltán? És hol van István? – érdeklődtem a főtér padjait árva madarak módjára megszállt hajléktalanok között. Bár a hírlánc végén kuporognak, azért arról tudnak, ami rájuk tartozik. Márpedig a hajdani bajzás diák meg a lecsúszott elnök sorsa rájuk tartozik. Szintúgy a többieké, akik ilyen-olyan okból elhagyták a csoportot, vagy már meg is haltak.

Három és fél éve már, hogy főtéri csoportjuk egyik külső tagja eltűnt. Pampi nem volt valódi hajléktalan. Anyjánál húzta meg magát esténként, de ha csak tehette, ott gubbasztott közöttük. Pampi öccse, László a környező fák törzsére kiplakátolt papírokon kerestette, mindhiába.

Éva asszony akkor így mesélte el fia tragikus eltűnését: – Epilepsziás volt, gyógyszert szedett. Két rohama volt aznap, mégis elindult a közhasznú munkára. A piac­közön összeesett a harmadik rohama után, mentő vitte be a hatvani kórházba. Megvizsgálták. Amikor a Laci fiam bement a rendelőbe, hogy elkérje az orvosi papírokat, Pampi eltűnt. Senki nem látta, hová ment. Még a Zagyva-parton is szétnéztek a rendőrök, hátha vízbe esett. Aztán már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították, és annyit mondtak, hogy öt év múlva nyilváníttathatom holttá a fiamat – folytatta. – Már ha akkor élni fogok – ragasztott kurta mondatot a tragikus történet végére.

November van, a három és fél éves történet folytatása sem szívderítő. Éva asszony a kapunak támaszkodik, úgy mondja: – Pampi nem került elő. Nagyon hiányzik, akármennyit ivott, nem volt olyan este, hogy ne jött volna haza aludni. Mindennap gondolok rá – vesz nagy levegőt, aztán folytatja:

– Negyedéve már az élettársam is elment, gégerák vitte el. – Elhallgat. Én meg együttérzéssel vetem közbe: – Hál’ istennek, mégsem maradt egyedül – gondolok a Laci fiára, az ecsédi szoba­festőre.

– Igaz, ott vannak nekem Laciék. Meg már Öcsiék, akik huszonkét év után tértek haza Amerikából. Együtt lakunk, övék a ház. A felesége tanít, két lányuk van – mondja.

Pampira térek vissza: – Ha eljön az öt év, kérni fogja a holttá nyilváníttatását?

Keserűen jön ki a száján: – Ha még élek, igen.

A járdán egy festékes ruhába öltözött szakállas férfi közelít. Odaér hozzánk. Belép a kapun, és még csak nem is köszön Éva asszonynak. Ő azonban utánaszól: – Itt van a kulcs, a zárban.

Kiveszi, és bemegy az udvarba. Anyja a szemét meresztgeti, a szája lefittyed. Ha még az sem volna elég, kezével is legyint.

Visszafogott hangon súgja, nehogy meghallja: – Az Öcsi…

Kezdőképünk illusztráció Fotó: Shutterstock

Ezek is érdekelhetik