Nagypapák

Csütörtökön lesz fél évszázada, hogy anyai nagyapám már nincs köztünk. Kilencévesen láttam őt utoljára, de vannak ma is élő emlékeim róla. Ha vihar volt, és a villámlás kísérte mennydörgés a fejünk fölött csattant, apró gyermekként az ő ölében kerestem menedéket. A füzesabonyi vasútállomáson dolgozott, s én az irodája ablakából lestem a füstölgő gőzösök húzta szerelvényeket, amikor magával vitt a munkahelyére. És utaztunk is sokat. Orromat az ablakhoz nyomva bámultam az elfutó tájat, és hallgattam a vasúti szakszavakkal tűzdelt magyarázatait a látottakról. 

Az apai nagyapámat nem ismertem. Apám is csak kétéves volt, amikor az édesapját elvitték a végzetes Don-kanyarig, hogy utána hírt se halljanak felőle soha többé. Csak egy megsárgult fotón délcegen feszítő egyenruhás férfi képe maradt utána. 

A nagyapák mindig hiányoztak az életemből. Amióta én is nagyapa vagyok, mindig az jár a fejemben, hogy minél több élményt kell hagyjak magam után az unokának. Ez is hatalmas erőt ad ahhoz, hogy átlépjek a napi gondokon, a heti fáradalmakon. Erőt ad ahhoz is, hogy ne csüggedjek el a járvány, a háború, a gazdasági, a társadalmi és morális világválság okozta nehézségektől, amelyekről három évvel ezelőttig legfeljebb tankönyvekből hallottunk. Nemcsak az unokáknak van azonban szükségük a nagyapákra, de fordítva is. Az unokák révén őrizhetik meg a nagypapák a fiatalosságukat, hogy sokáig maradhassanak meg az utódoknak. 
 

Az unokák révén őrizhetjük meg a fiatalosságunkat