Sorsjegy

Totó, lottó, kenó, borítékos vagy kaparós sorsjegy. Egyik se nagy barátom. Bár a felmenőim azt mondták, egy résnyi kaput mindenkor hagyni kell Fortunának, hogy be tudjon lépni rajta, engem nem sikerült arról meggyőzni, hogy ilyen formán oldódik meg az életem minden gondja. Gyermekkoromban a konyhai hokedli fiókjában lapultak összegumizva a kitöltött, s rendre nem nyert lottószelvények. Apám mindig vett egyet, de csak egyet, soha nem tudni alapon. Nem jött be. Mostanában, ha a trafikba vagy a postára tévedek, látom a lázas igyekezetet. Ha már befizetjük a csekket, hátha visszajön legalább annak az ára. Kapar boldog-boldogtalan, kevés siker­élménnyel. 

Rám végül mégiscsak odamosolygott a szerencse istennője. Karácsonyra kaptam ugyanis néhány szép könyvet, de csak most jutottam el addig, hogy fellapozzam azokat. Az egyikükben, könyvjelzőként, egy sorsjegy is lapult. Nekiálltam lekaparni, hiszen a szelvény szerint a főnyeremény tízmillió forint lett volna. Természetesen nem nyertem rajta egy fillért sem, viszont végre a kezembe vettem a könyvet, és olvasni kezdtem. 

Hirtelen idő és tér nyílt meg előttem, órákig nem tudtam letenni. Régóta ismert, jóleső érzés kerített hatalmába. Egy helyben ülni, közben világokat bejárni, új embereket, új tájakat, új ízeket megismerni. Mindezt az írott szó, s a képzelet szárnyán. A kaparós sorsjegyen ugyan nem nyertem milliókat, de végre újra gazdagabb lettem egy élménnyel.