Időutazás a hatvani rockzenében: a 90-es évek sok-sok nosztalgiával és fotókkal

Miközben a hatvani Ady Endre Könyvtárba tartottam, az autó hőmérője 35 fokot mutatott. Úgy gondoltam, ebben a hőségben aligha lesznek sokan kíváncsiak az 1990-es évek helyi szubkultúráját prezentáló kiállításra és az azt kísérő beszélgetésre. Pláne, hogy a szervezők „szubkultúraként” tüntették fel a témát, noha már a meghívóból sejteni lehetett, hogy nem éppen rétegműfajról, hanem abban az időben nagyon is mainstream-nek számító szórakozási formáról és életérzésről, a rockról lesz szó.

Ezen kívül azonban sok egyébbe nem tudnék belekötni, a program és a körítés minden várakozásomat felülmúlta: a terem zsúfolásig megtelt, de még az előtér is. Régi és új arcok, a legkisebbektől a nyolcvan felé közeledőkig. Generációk a rock and roll és csatolt részei bűvöletében: nagypapák, nagymamák, gyermekek és unokák. Akadtak köztük, akikkel évtizedek óta nem találkoztam, hiszen az utóbbi időben alig van terepe a műfajnak, és bizony, az érdeklődés sem olyan már, mint annak idején volt.

Vagy mégis…? Ez az este azt bizonyította, hogy lehetne. A moderátor-főszervező Bacsa Tibor kolléga volt, aki remek munkát végzett, noha nem kis teljesítmény lehetett felnyálazni a korabeli sajtótermékeket, összegyűjteni a korszak jellegzetes rekvizitumait a bakancsoktól a bőrdzsekikig… És sikerült! Külön büszkeség számomra – majdnem könnybe is lábadt a szemem –, amikor felfedeztem hajdani írásaimat, amelyek egy egész paravánt beborítanak. Jó érzésekkel emlékeztem vissza, előjöttek az akkori pillanatok, és hát a harminc évvel ezelőtti ifjúságom…

Természetesen köszönet illeti a bibliotéka munkatársait is, akik segítettek összeállítani az anyagot, valamint befogadták a valaha számkivetetteknek elkönyvelt magunkfajtákat.

A pódiumon pedig a vendégek gondoskodtak arról, hogy még inkább teljes legyen az időutazás. Először Johancsik Márta idézte fel – mostani lakhelyéről, Németországból bejelentkezve – a '90-es évek elején a Dali "mellékágában" működő rockkocsma hányatott sorsát. Emlékszem, az újhatvaniaknak nem tetszett a hangos zene, a fiatalok dorbézolása – még cikket is írtam róla, Márti legnagyobb keserűségére, de hát mit tehettem volna, igyekeztem minden oldal véleményét meghallgatni. Szóba kerültek az akkori bandák, a B30, a Sanyiék elnevezésű zenekar, ami már átkötés volt a következő blokkra, Szűcs „Gönye” Attila gitáros memoárjára. Attilát kisgyerekkora óta ismerem, most az unokáját is elhozta az eseményre, ami szintén abban erősített meg, hogy nem csak én öregszem…

A beszélgetések részvevői egyébiránt sokat hivatkoztak rám, miután bőségesen dokumentáltam a történéseket. Kezdtem is zavarban lenni, de szerencsére nem loptam el a show-t, így Speck Jani, az immár ötvenegy éve alakult Treff zenekar vezetője elmondhatta a következő ikonikus hely, a Hendrix Klub történetét. Ez a szórakoztató egység ugyancsak sokak szemét bántotta, pedig a Népkertben működött, ahol a hangos zene nem zavarhatta senki nyugalmát. Ma már mindegy, ilyen a rockersors… Ugyanezt erősítette meg Laczik Fecó, aki bár évtizedek óta a Beatricében tolja a basszust, de ma is örömmel emlékezik a hőskorra, a helyre, ahonnan pályafutása indult és persze első komolyabb zenekarára, az Egerben is jól csengő nevű Akcióegységre.

Szegedi Zolikáék a punkot erősítették a Starvelingsből Éhenkórászokká konszolidálódott bandájukkal… Az idők során hatalmas szakállat növesztett muzsikust még akkor ismertem meg, amikor legénytoll is alig serkent az állán, de már az éjszakai élet keménymagjához tartozott, annak idején egy tehetségkutató zsűritagjaként díjat is adtam a lelkes kamaszoknak.

Élmény volt mindegyiküket hallgatni akkor is, ha a kezdetektől ismerem valamennyiük történetét, sokukét meg is írtam, de a saját szerény szavaim aligha képesek visszaadni azt, amik a szemek csillogásából tükröződött.

Amikor a beszélgetés végén Bacsa Tibi feltette a kérdést, hogy a 2000-es évekről is legyen-e hasonló kezdeményezés, már-már közfelkiáltásos válasz született. Így csak a felszólítás maradt hátra, miszerint az elénk tárt számos fotó valamelyikén takarja el ragasztós szmájlival az arcát mindenki, aki nem szeretné, hogy a még két héten át látogatható tárlat közönsége felismerje. Néhányan leragasztották a fizimiskájukat, de csak egy nagyon elenyésző kisebbség. A többiek vállalták, hogy ők is voltak fiatalok, még ha olyanok is, amilyenek. Én sem takartam le a valószínűleg sörtől révedező képemet, mert a múltat nem lehet végképp eltörölni, de nem is érdemes.

Az esemény egy új helyi formáció, A DÖG együttes fellépésével zárult. A körítés a régi szeánszokat idézte: az ezredfordulótól kilenc éven át augusztus utolsó hétvégéje ugyanis a rock expóké volt. A szervezők talán tudtukon kívül döntöttek a dátum mellett. De lehet, nem is ők döntöttek, hanem a karma. Mindegy, a lényeg úgyis: Let's go!