Képzeld el…

Idáig nem tudtam, hogy a kisgyerekek „ez mi ez?” és „de miért?” korszaka után a „képzeld el…”-éra következik. Ennek talán az az oka, hogy majd negyven évvel ezelőtt fiúutódokkal áldott meg a Jóisten, mostanság viszont két lányunoka színesíti – és ha a csacsogásuk okán gonoszkodni szeretnék, azt mondanám: időnként az agyra menően terheli – hétvégéinket. 

Nem rémlik, hogy annak idején fiaink azzal jöttek volna haza az óvodából, hogy „anya, apa, képzeljétek el…”, majd következtek a beszámolók, kivel verekedtek össze éppen, miért áll bokáig a víz a csizmájukban, netán miért állította őket sarokba – az akkoriban feltehetően már nem támogatott, de még létező pedagógiai módszer alkalmazásával – az óvó néni. Pedig, ismerve őket, el tudtuk volna képzelni. Bezzeg a lányok! Ritka az olyan alkalom, amikor ha meglátnak, ne az lenne az első, hogy „Ottó papa, képzeld el…”, s szusszanás nélkül ömlik belőlük a báj. Legyen szó egy tündérruhától a számukra szimpatikus fiú általi hajhúzásig, minden sztori úgy kezdődik, hogy képzeljem el. Én pedig elképzelem révetegen, amilyen tisztának csak John Lennon képzelhette el a világot. 

Amikor feleszmélek, és ők még mindig mondják és mondják, egyre gyakrabban hajlamos vagyok megfeledkezni szószátyárságukról, s legfeljebb néha jut eszembe, amit annak idején a közlékenységet csúcsra járató valamelyik gyerekemnek még gyorsan odavetettem: vegyél vizet a szádba…