Vándormadár

Sosem tetszett a kifejezés: „vándormadarak”. A pejoratív felhang a korábbi rendszer öröksége – így gúnyolták azokat, akik munkahelyről munkahelyre araszoltak ahelyett, hogy egyazon légtérben húzták volna le aktív 40-45 évüket. Strukturálisan megoldhatták volna, de mindig akadtak renitensek, akik ilyen-olyan okból másra vágytak, a közbeszéd pedig az említett módon sütötte rájuk a billogot. 

Csakhogy én most nem róluk írnék, hanem a szó emelkedettebb jelentéséről, az igazi vándormadarakról. Ez esetben a gólyákról, amelyek hamarosan megjelennek majd felettünk, hogy elfoglalják régi fészküket, ugyanazt, amit tavaly, tavalyelőtt és azt megelőzően is, bizonyítandó, hogy az otthon akkor is otthon, ha több ezer kilométeres légi vándorlás után térnek haza. Oda, ahol a tojásokat lerakták, s ahol a testmelegük kipattintotta fiókáikat. 

A távollét eltékozolt hónapjai megbocsátást nyernek, ha megmagyarázhatók, s főleg, ha garantált a visszatérés. A gilice véres lába itthon kap istápot, magyar gyerek gyógyítja. Nem honvágy ez, mint Mikes Kelemen sóvárgása a zágoni torony felé, nem tudatos hazavágyás, hanem ősi madárösztön, ami azonban ugyanúgy a Teremtőtől való, mint a Márvány-tenger partján az ég felé kiáltott fohász. És a természet ezeréves rendjéhez tartozik az is, hogy – ellentmondva a feltételezett fizikának – az öreg madarak mindig előbb érnek haza, mint a legacélosabb fiatalok.