Szájkosár

Hétéves, a családunk tagja, nagyon szeretjük, ám most újabb kihívás vár ránk. Matyi kutyánkról, és persze rólunk, a gazdáiról szól most ez a pár gondolat. Karácsonyi ajándékként érkezett az életünkbe hét évvel ezelőtt a kis bichon havanese. Hat hónapos korában minden körülötte forgott. Olyan pici, édes és bolyhos volt, hogy senki nem állta meg szó nélkül. Imádtuk, és ez a mai napig így van. 

Családtagként köztünk él. Ha pihenni szeretne, bélelt helye van, ahová visszavonulhat a házban. Ha a kertben szeretne szimatolni, szaladgálni, a játékaival játszani, szabad a pálya. Amikor ösztöneitől vezérelve lépten-nyomon megszökött a zárt udvarról, elszántuk magunkat az ivartalanításra. Túlélte. Azóta kedvetlenebb, válogatósabb, de elvan. 

Negyedévente elviszem a kutyakozmetikushoz, hogy tegye rendbe, legyen csinos, és érezze jól magát. Mivel nincs autóm, eddig buszoztunk. Olyan járatot választottam, ahol ismerem a sofőrt, kevés az utas, így nem okoztunk nagyobb bonyodalmat. 

A minap felhívta a figyelmemet, hogy áprilistól csak úgy tud bennünket elszállítani, hogy menetjegyet váltok a kutyának, bemutatom az érvényes oltási könyvét, pórázt akasztok a nyakába és szájkosarat teszek rá. Meg sem lepődtem. Az utasok biztonsága, kényelme elvégre elsődleges. Azóta azon töprengek, hogy fogok szájkosarat adni erre az ártalmatlan, alig kétkilós jószágra, aki soha nem ártott senkinek, semminek.