Stop: álljunk meg egy-két szóra – különleges évadnyitó a Harlekinben

Stop. Hinták, apák, szerelmek – ez a címe Grecsó Krisztián húsbavágóan mai darabjának, melyhez a zenét Hrutka Róbert szerezte. Olyan mű ez, mely szinte kiált a fiatal nézők – ez alkalommal inkább mondhatnánk: résztvevők – után. Családon belüli, apa-lánya, anya-fia kapcsolatokon, konfliktusokon keresztül mutatja meg, a szülőkkel való viszony mennyire meghatározhatja egy-egy kamasz párkeresését, párválasztását. Nem véletlen hát, hogy éppen ezt a Grecsó-művet választotta a bábszínház alkotóközössége a drámapedagógia, az osztálytermi színházi nevelés útjára való tévelyedés első lépéséül.

De mit is takarnak ezek a fogalmak: drámapedagógia, avagy színházi nevelés? Valamely drámai mű, vagy dramatikus szöveg bemutatása úgy, hogy a nézők szerves részévé válnak a produkciónak. Az alkotókkal közösen, játszótársként keresnek válaszokat az adott műben feltett kérdésekre, megoldásokat a felvetett problémákra. Mindez elsődlegesen osztálytermi keretek között, a szereplők irányításával és segítségével.

Nos, ebből a szemszögből volt igazán izgalmas ez a Harlekinben megvalósult bemutató. Itt ugyanis egy teljesen heterogén nézősereg volt az alkalmi alkotótárs. Kiskamaszok, fiatal felnőttek és örökifjú színházszerető hölgyek és urak voltak a két főszereplő, Szabados Böbe és Szilner Olivér, a játékmester Soó Gyöngyvér és a muzsikus Németh János Dzsoni partnerei. Ennek megfelelően vélhetően egészen más reakciókat, gondolatfolyamokat indukáltak a Grecsó által megrajzolt élettörténetek, szituációk, mint lett volna az egy összeszokott gimnáziumi osztály esetében.

Nem jobb, nem rosszabb volt ez a csapat, hanem más. A többség háta mögött volt már ez meg az: élethelyzetek, születések, halálok, betegségek, szenvedések, örömök, sikerek, számos beteljesült, s még több beteljesületlen szerelem. Meg szülői tapasztalat, ami alapján nemcsak a gyerek, de az anya-apa szemszögéből is ráláthattak a szülő-gyerek viszony nehézségeire, buktatóira, sőt önmaguk hibáira is – pironkodva bár, de – rácsodálkozhattak. Ez aztán adott egy különleges pikantériát az előadásnak, melyet az a Halasi Dániel álmodott színre, aki a Harlekin tán legnagyobb sikernek örvendő produkcióját, A dzsungel könyvét, vagy az ennek az előadásnak farvizén szintén népszerűségre törő Pán Pétert is jegyzi.

Azért a Stopot nézve és megélve be kell lássuk, hogy a drámapedagógiai alapú színpadi alkotás, az osztálytermi színházi nevelés egészen más műfaj, mint a színjátszás, vagy a bábszínjátszás. Ez bizony egy másik szakma, amihez rengeteg tapasztalat, nem csak alkotói érzékenység szükségeltetik. Szervesülnie kell a megírt szövegnek a külön párbeszéddel, méghozzá úgy, hogy az alapmű ne veszítse el értékeit. Itt sajnáljuk a grecsói mondatok lendületének megtöretését, a történet megszakadását, mert az elemző, önmagunkba tekintő, feldolgozó részek kevéssé szervesülnek, jelesül nem adnak annyi pluszt, mint az elvárható lenne. Így azt kell látnunk, hogy a Harlekin Bábszínház egyelőre nem utat tör, de utat keres ebbe az irányba. S ezen az úton lesznek stopposok, akik leintik majd a Harlekin szekerét, s felkapaszkodva rá jó útitársként segítik a továbbhaladást. Gondosan meg kell azonban válogatniuk, kit, kiket vesznek föl az út szélén integetők közül.

Mindenesetre jó utat Harlekin!