A Vígszínház Nemecsekje óriási missziót vállalt fel a digitális korszakban

– Gyakran fogalmazol úgy, hogy szociális munkaként tekintesz a színházra. Mik a célkitűzéseid ezen a téren?

– Ez nem egy cél felé vezető út, inkább egy állapot. Úgy foglalkozunk a színházzal, úgy alkotunk, úgy írunk, úgy játszunk el minden szerepet, hogy az ne puszta kedvtelés legyen, hanem olyan intézményt hozzon létre, amely képes változtatni az emberek életén. Tulajdonképpen a szociális munkának sem az a lényege, hogy megváltsa a rászorulók életét, hanem hogy segítsen, ahol tud. És ezért szoktam így gondolni a színházra is, mert megvan benne ugyanaz az erő.

– Miből szűröd le, hogy eredményes ez a munka?

– Például meghívnak Egerbe, és itt ülünk százan, közös nevezőkről beszélgetve. De rengeteg ember keres meg például a Pál utcai fiúk vagy a József Attila-est miatt, és meséli el, hogy az előadás akkora hatással volt rá, hogy újraértelmezte a prioritásokat az életében. Naponta több ilyen történettel találkozom, de én magam is azért kezdtem el színházzal foglalkozni, mert szerelmes lettem bizonyos előadásokba. Volt olyan köztük, ami megváltoztatta az életemet.

– Gondolod, hogy az egész életünket sorsfordító impulzusok irányítják?

– Igen. Nem is kell messzire menni, hiszen az ember életében a legmeghatározóbbak általában a barátai és a szerelmei. És ezek a találkozások is annyira sorsszerűek, mert ha a másik ember nincs ott pont akkor, pont azon a helyen, akkor mindaz, amit hoz magával, sosem történik meg. És a színház is kicsit ilyen, hogy gyanútlanul beülsz egy székbe, és két-három óra múlva más emberként állhatsz fel. De érhet ilyen hatásként egy irodalmi mű is: öt éve fáj a szíved, és nem tudod miért, és akkor váratlanul egy versben megtalálod a választ.

– Gyakran beszélsz arról, hogy a fiatalok elvesznek a virtuális valóságban. Látsz esélyt a kitörésre?

– Abszolút. Mindig próbálom hangsúlyozni, hogy az emberek nem változnak. Ugyanolyanok az érzéseink, mint háromezer évvel ezelőtt. Most fellépett egy furcsa civilizációs jelenség, az okostelefon-függőség, ami abban gyökerezik, hogy egész nap azt várjuk, történjen már valami. Az okostelefon pedig megadja ennek a reményét, és ami reményt kelt, azzal nagyon sokat foglalkozunk akkor is, ha valójában nem nyújt semmit. És ez majdnem mindenkit beszippant.

– Szerinted hova tart ez a jelenség?

– Ezt nem láthatjuk, de mindenképp olyan világot hoz, amiben nincsenek csendek. Ami azért nehéz, mert az embernek ősidők óta voltak csendjei, és most tíz éve nincsenek. Nem én vagyok a tudora, hogy ez hová vezet, de azt látom, hogy az offline kommunikáció egyre erősebb, emberibb és izgatóbb, és feladatomnak érzem, hogy a tanítványaimat és kollégáimat e felé tereljem.

– Nevedhez fűződik a Sztalker Csoport életre hívása. Poket néven zsebkönyvhálózatot hoztatok létre, továbbá alapítottatok egy asztalosműhelyt és színisulit is. Milyen terveitek vannak még?

– Nagyon sokat gondolkozunk azon, hogyan lehetne az oktatási reformba bekapcsolódni, főleg színházi téren. Most rendeztünk egy előadást fiataloknak, Kinek az ég alatt már senkije sincsen címmel, ez a reformkorról szól, Aranyról, Petőfiről, különböző barátságokról, és hogy mit jelentett akkor embernek és emberségesnek lenni. Ezt egy jó iránynak tartjuk, ahogy a Poketet is. Ugyanakkor kicsit még mi is sötétben tapogatózunk e téren; érzékeljük, hogy a fiatalokra teljesen más erejű impulzusok hatnak ma, mint akár ránk tíz évvel ezelőtt. Ezeket az erőket próbáljuk most megtalálni.

– Vallásos emberként beszélsz magadról. Ha körbenézel, mennyire jellemző ez a korosztályodra?

– Nagyon sok múlik a hitgyülekezetek vezetőin, akár egy tanáron. Ha jó a vezető, akkor jól működik a közösség. Az egyház nagyon régi intézmény, nagyon sokféle hagyománnyal, melyeket könnyű félremagyarázni, és valójában nem is tudjuk, melyik az igazi. Sok sebezhető pontja van, és az emberek szeretik is sebezni, és vallás kapcsán a keresztes hadjáratokat és inkvizíciót emlegetni. Mindez csak azt mutatja, hogy nagyon nehéz róla beszélni, és még nehezebb jól gyakorolni a vallást. Ezért egy hívő embernek keveset kell emlegetnie Istent, és sokat kell a hite jegyében cselekedni. Bár Jézust nagyon sokan képzelik el egy szomorú emberként, szerintem derűs volt, és valószínűleg ezt a derűt kell sugároznia ma egy hívő embernek ahhoz, hogy a vallás jó helyen legyen a világban.