Jeles művészek hagytak nagy űrt maguk után Heves megyében

Ha nem is volt 32 neve, mint Ságvári Endrének, de hat neve biztosan volt. Hívták apja alapján Maczky Levente Lajosnak, Maczky Leventének, Maczky Lajosnak, Pataki Lajosnak és Lujosnak. Végül Kő Pálként vonult be a köztudatba. Nekem a Lujos a legkedvesebb, mert így ismertem meg Antall Pista rádiós barátom társaságában, amikor Nyíregyházán a Hangsúly hangos folyóiratot készítettük. Gyakran megjelent körünkben. Különösen Ratkó József költő barátunkat szerette körbeölelni, majd egy váratlan pillanatban elővette a csizmaszárból a bicskáját, kibontott egy kis madárlátta kenyeret-szalonnát, és falatozgatni kezdett. Mi is kaptunk belőle, ha úgy hozta az idő. Volt, amikor speciális pálinkával öblítette le, majd ha eljött az idő, a mikrofon elé lépett és legújabb műveiről beszélt. Mert azokból nagyon sok van köztereken, termekben, templomokban.

Kő Pál pár napja töltötte be a 79. évét. Reménytelenül kezdődött a pályafutása, mert amikor grafikával próbálkozott, tanára nem tartotta elég tehetségesnek, és besegítette szobrásztanoncnak.

Ő erről sokszor így emlékezett, minden bizonnyal azért, mert rajztanára olyan sérelmet okozott neki, mint egykor József Attilának Horger professzor úr. Mesélte, Csebi Pogány István tanára egyszer így szólt: „Meg kell váljak magától, mert maga rontja az osztály átlagát.” Akkor teljesen összeomlott. De ez a történet jól ment tovább: levitt Somogyihoz. Én nem is ismertem Somogyi József szobrászt még akkor, sosem hallottam róla. Csebi Pogány így ajánlott be: drótosak a rajzai, talán szobrásznak jó lesz.

Így lett Kő mestere a Kossuth-díjas szobrászművész, Somogyi József. Később Kő Pál maga is tanítani kezdett fiatalokat szobrászkodni, tanítványaival közös kiállításuk is volt még 2013-ban. Kiérdemelte a Kossuth-díjat.

Számomra legkedvesebb két alkotása. Az egyik Heves megyei életemhez köt, Károly Róbert király szobra Gyöngyösön, és az 1994-es szajoli vasúti katasztrófa – az ország egyik legtöbb áldozatot követelő vasúti balesete – emlékére állított emlékműve. Ez még a sokat járt Tiszaföldvár–Debrecen útvonalamon volt.

Világhírű festőnek készült, szobrász lett, Kossuth-, Munkácsy- és Prima Primissima díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Képzőművészeti Főiskola professzora… Az én szívemnek az a legkedvesebb, hogy Heves művésztelepének alapítója és vezetője, valamint a Ratkó József Irodalmi Társaság tagja is volt.

Áthajózott a túlvilágra, mi meg sóhajtozunk. Hónapokon át hívogatott, hogy látogassam meg hevesi otthonában. Mindig halogattam, tologattam, s már fájdalommal mondogatom: ezt is lekéstem!

A szülőházunk udvarán ott állt a szilfa. Lujos szilfából faragta legszebb szobrait. Így lettünk mi szilfa-barátok. A fát kivágták az udvarból az új tulajdonosok. Lajos is eldőlt. Visszatette bicskáját a csizmaszárba és aludni tért. Szeretni való ember volt.

Szegvári Menyhért – nekem csak Menyus – is elment tavasszal. A Jászai-díjas művész a Színházi Adattár szerint színészként 57 előadásban játszott és 115 színházi rendezést jegyzett. Április 24-én született Szegeden. 71 évet élt. Attól kezdődően éreztem vele közelebbi lelki kapcsolatot, mikor megtudtam, hogy mielőtt Zsámbéki Gábor osztályában rendezőként végzett, Ádám Ottó osztályában színésznek tanult. Ez azért kedves nekem, mert Ádám Ottó szárnyai alatt kezdtem magam is a Madách Színházban a szakmát. Hét éven át csak sikeres előadásokat hozott létre a Gárdonyi Géza Színházban 1994 és 2010 között. Amikor új színházvezetés került a nagy múltú egri színház élére, Menyus azonnal kilépett.

1987-ben ismertem meg Debrecenben, ottani munkálkodásom utolsó évében. A Cigánybárót rendezte, elmondhatatlan sikert aratva. Aztán szép lassan Eger felé vette az útját ő is. A Gali László vezette színházban úgy tűnt, hogy megtalálta alkotó közösségét. Több tucat rendezése közül nekem a legkedvesebb az Atyai ház, Remenyik Zsigmond elvándorlás-visszatérés drámája. Nem csak azért, mert megtisztelt azzal, hogy a főszerepet rám bízta, hanem azért is, mert a színpadképe különös szomorúsággal forgott körbe-körbe az őszi leveleken. Mint az életünk, úgy susogott, neszezett. És a végén megállt és egy nagy sóhajtás hagyta el a játékteret. Maradtál a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, szívünkbe örökre bezárva!