Tóth Levente lassan negyedszázada játszik az egri színház színpadán

– Szegedhez köti a gyermekkora. Milyen érzésekkel gondol a városra? 
– Imádom, és a szívem mélyén szegedi vagyok ma is. Értelmiségi családból származom, édesapám közgazdász professzorként oktatott egyetemeken. Édesanyám vegyészmérnökként kezdte, de végül ő is közgazdász professzor lett, mint édesapám. Egy fantasztikus nő, aki 76 évesen ma is járja a világot, előadásokat tart, és hitet ad nekem abban, hogy milyen sokáig élvezhetjük az életet. Édesapám már sajnos nem él. Ő egy nagyon szigorú ember volt, nem volt ritka, hogy alaposan megruházott minket a bátyámmal. Tény, hogy nagyon rossz kölykök voltunk, tízéves koromig én vertem a bátyámat, mert dzsúdóztam, utána ő vert engem, ahogy elkezdett kajakozni… A bátyám aztán ’89-ben kiköltözött Hollandiába, és azóta is ott él. Én eleinte orvosnak készültem, általános iskolában sok versenyt nyertem fizikából, biológiából, de aztán az otthoni szigorú légkör miatt elvágyódtam kollégiumba, így Szentesre felvételiztem drámatagozatra. A színjátszás amúgy sem volt idegen tőlem, verseket szavaltam, filmben is szerepeltem nyolcadikos koromban. A szentesi éveim meghatározóak voltak, de valahogy nem tudtam összeegyeztetni az otthoni szabályokat, követelményeket a szentesi szabadságérzéssel, és ez folytonos lázadást szült bennem. A tanulás mellett sportoltam is, fociztam és dzsúdóztam, de igazából semmit nem csináltam olyan igazi odaadással, ahogyan kellett volna. Azt gondoltam, a tehetség elég, pedig nem, és az élet persze megmutatta, hogy a sikerhez több is kell. A színművészetire kétszer felvételiztem, utána azt is feladtam. Ahhoz is több kitartásra lett volna szükség, de akkor még nem így gondoltam. 
 

– Hol indult el a színészi pályája? 
– A Theatrum Színiakadémián, ahol a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárai oktattak. Hároméves nappali képzésben tanultam, és rögtön a végzés után, 1998-ban Egerbe szerződtetett Beke Sándor. Jövőre ennek már 25 éve lesz. Rögtön megkaptam Ibsen Vadkacsájában Gregers Werle szerepét, mely nagyon sokat segített az indulásban. Egy idő után azonban beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, színészileg helyemen vagyok, a szerepek jönnek majd maguktól, pedig ez valójában sosincs így. Folyamatosan fejlődnünk kell, és minden lehetőség csak egy állomás a további fejlődéshez. Nem szabad megelégedni, pláne nem önmagunkkal. A karakterszerepekben egyébként, melyeket én játszom, ezernyi lehetőség van, számtalan figurát lehet megformálni a színpadon, és ezt a játékot nagyon élvezem. Igazából a drámai szerepek vonzanak, mint például Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába című darabjában ifj. James Tyrone karaktere, de a black comedy műfaja is közel áll hozzám. 
 

– Ön már évek óta konferansziéként is dolgozik, számos rendezvényen házigazda. Ez a lehetőség hogy jött az életébe? 
– 2009-ben meghalt a színházban egy kollégánk, szeretett színpadmesterünk, Beksi Balázs. Felvetettem, hogy szervezzünk jótékonysági estet felesége – aki szintén kolléganőnk – és három kislányuk megsegítésére. Ez volt az első ilyen jellegű szereplésem, mely ezek szerint jól sikerült, mert utána hívtak az újévi koncertre, majd egyre több városi rendezvényre, programokra. Izgalmas, változatos feladat ez, melyet nem is tekintek igazán munkának, egyszerűen élvezem. 
 

– Önt a városi televízió munkatársaként is ismerik, hiszen műsorvezetője a Mi történetünknek. Otthon érzi magát ebben a közegben? 
– Nagyon. Ezt a lehetőséget egyébként egy bohóckodásnak köszönhetem. A járványügyi szigorítások idején a feleségemmel készítettünk otthon különböző vicces TikTok-videókat, mélyből egyet még Eger város hivatalos oldala is megosztott. A Média Eger akkori ügyvezetője megkeresett, hogy – látván ezeket a videókat – szeretne felkérni egy induló műsorukhoz műsorvezetőnek. Mondtam, próbáljuk ki egymást, és szerencsére ez a kipróbálás jól sikerült mindkét oldalon. Baromira élvezem ezt a munkámat is, szeretek beszélgetni az emberekkel, és kiváló kollégákkal dolgozhatom együtt. De a Szent István Rádió munkáját is segítem, ahol különböző témájú könyveket olvasok fel, mely szintén egy szeretetteljes munka számomra. 
 

– Felesége, Poczik Andrea is színészként kezdte a pályafutását, de már évek óta pedagógusként dolgozik. Itt találkoztak Egerben? 
– Igen, kollégák voltunk a színházban. Eleinte barátságban dolgoztunk együtt, de aztán éreztük, hogy ennél több van kialakulóban… Amikor komolyabbá vált a kapcsolatunk, megbeszéltük, hogy érdemes lenne mindkettőnknek a civil életben is diplomát szerezni. Ő tanítónőként végzett az egyetemen, én pedig humánerőforrás-menedzserként a gödöllői Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán. Andi hamarabb kapott diplomát, és amikor várandós lett a gyerekünkkel, akkor úgy döntöttünk, ő a kiszámíthatóbb civil pályát választja, és azóta is tanítónőként dolgozik. Mivel azonban a szívében ott a hiány a színpad iránt, így nyaranta, az Agria Nyári Játékok programjaként közösen viszünk színre egy-egy darabot, együtt játsszunk, és ez nagyon jót tesz neki lelkileg. Szeretjük ezeket az előadásokat, ez a mi közös kis szerelmünk. Rendezőként nem csak itt dolgozom: 2011 januárja óta egy amatőr társulat, a Közjegyzők Színházi Körének munkáját is segítem. 
 

– Akik ismerik önt, tudják, hogy a család az egyik szenvedélye. 
– Számomra ők a legfontosabbak, a feleségem, a lányaink, az édesanyám, és bármennyire furcsa, az anyósomék is (mosolyog). Rendkívül fontos, hogy minél több időt tölthessünk együtt, odafigyeljünk egymásra, éreztessük, mennyire fontosak vagyunk a másik számára. A család mellett szenvedélyem még a főzés, az utazás. Feleségemmel igyekszünk minden évben egy alkalommal kettesben kivonulni a mindennapokból, és minél több élményt keresni, mert ezek azok, melyek igazán maradandóak és feltöltenek. Természetesen a családdal is töltünk együtt valahol pár napot a nyáron, hiszen a közös élményszerzés is nagyon fontos. 

– Két szívinfarktuson esett át. Ez változtatott valamit az életvitelén? 
– Sértődékeny, hiú ember vagyok, aki nagyon hamar kijön a sodrából. Erős az igazságérzetem is, és ha igazságtalanság ér, hajlamos vagyok szenvedélyesebben kiborulni. Viszont a két szívinfarktusom megtanított arra, hogy nyugodtabban éljek, visszafogjam magam. Így ötvenévesen már tompítani kell a hevességen, mert az egészség mindennél többet ér, és sok időt szeretnék még tölteni a családommal. Ez a fél évszázad számadásra készteti az embert, és bár sok mindennel elégedett vagyok, de mégsem. Mindig keresem a kihívásokat. Akarni, keresni kell az újat, és dolgozni, tenni, amit kell. Ha valami megtorpan, abba nem kell beletörődni, keresni kell az új lehetőséget. Engem ez visz előrébb. Már nem mondhatom, hogy jön még a B oldal, mert már ott vagyok, és megriaszt, hogy a megélt ötven évemhez képest már sokkal kevesebb az, ami még aktívan megélhetek. De igyekszem ezt az időt tartalmassá, boldoggá tenni. 

Névjegy: Tóth Levente - Szegeden született, 1972. március 13-án. Középiskolai tanulmányait a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban, illetve a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban végezte, diplomáját a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán szerezte. 1998-tól az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja. A színészet mellett rendezéssel is foglalkozik. Felesége Poczik Andrea színésznő, pedagógus.