Fontos, a versnek legyen lelke, atmoszférája, vallja az egri költőnő

– Az egri Szilágyiban érettségiztél 1997-ben, s az egri főiskolán, később ugyanitt, az egyetemen végeztél, több antológiában jelent meg írásod, és az Art’húr Irodalmi Kávéház irodalmi oldal szerkesztőjeként is tevékenykedtél. Jelenleg angoltanárként dolgozó bölcsészként is életed része az irodalom. Miről írta az első verset? 
– Az első verskezdeményemet emlékeim szerint tízéves koromban írtam. A télről szólt. Egyszerű, gyermeki versikéről van szó. A kezdősora pedig: „Tél, tél, tél, beköszöntöttél”. 

– Azt mondják, hogy az élete egy szakaszában mindenki megpróbálkozik a műfajjal, de nem mindenkinek sikerül. Ön szerint mitől lesz jó a vers? 
– Ahogy arra sem lehet teljesen egyértelmű választ adni, hogy mitől jó a zene, így arra sem, hogy mitől jó a vers. Mivel mindenkire másként hat egy-egy költemény. Mástól lesz egy vers jó egy kritikus számára, mint mondjuk egy átlagos olvasó számára, aki esetleg meghallgatja és érti is a kritikus szempontjait, de érzelmi alapon dönt. Számomra lényeges, hogy legyen tartalma! Az nem baj, ha elvont költeményről van szó, de legyen tartalom mögötte, és indítson el gondolatokat bennem. Legyen szíve, ami lüktet. Nem baj, ha a rímelésben eltávolodik az alkotó a klasszikus rímektől, mert a rímek, szótagszámok erőltetése sokszor a mondandó rovására mehet. De legyen lüktetése, akár belső rím formájában, amely érzéseket vált ki az emberből. Ismerek olyan költőt, aki arra törekszik, hogy minél több egyedi képet alkosson meg, mert ezek nélkül közhelyesnek érzi a verseit. Szerintem ez csak addig működik, amíg nincs izzadtságszaga. Olyan téma már nincs, amelyről az elmúlt évszázadok során ne írtak volna a költőink újra és újra, és a szavaink tárháza sem kimeríthetetlen, viszont bármilyen elcsépeltnek tűnő témát, képet, szót bele lehet helyezni egy költeménybe úgy, hogy a ritmussal, a szavak elrendezésével, a gondolatisággal együtt valami újat adjon az embereknek, és a szerző lelkét is feltárja. 

– Ez meglehetősen ritka pillanat… 
– Szerintem fontos, hogy ez spontán történjen. Vannak csöndes időszakaim, amikor nem írok, mert nem jön az ihlet, de érzem a késztetést, hogy alkossak, ezért erőlködöm egy kicsit. Általában ilyenkor mindig gyengébb vers születik, és nem is érzem azt a katarzist, amit olyankor szoktam, amikor szinte egy tollvonásra szakad ki belőlem a mű. Hitelesnek sem érzem ezeket az alkotásaimat. Fontos, hogy a versnek legyen lelke és atmoszférája. Nem utolsósorban, az olvasó lelkiállapota is számít. Teljesen másképp hathat rám egy vers egy feldobott napon, mint egy búvalbéleltebb pillanatomban. 

– Ki a kedvenc költője? 
– Több is van. Néhány közülük: Ady Endre, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, József Attila, Nemes Nagy Ágnes. A kortárs költők közül pedig Závada Péter. 

– Ha már itt tartunk, ő az, aki e „menőbb műfaj” ikonikus képviselője. Mi a véleménye a slam poetryről? 
– Az egyik kedvenc könyvem Hankiss János Hajnali három című kötete, amelyben így ír: „Százféle a mód, ahogy igyekszünk kifejezni magunkat… Előrelépni társaságban, megmutatkozni, alapvető szükségletünk. Nem elítélendő, inkább meg kell teremteni mindenki számára a platformot önmaga megvalósítására. Ha egy társadalomban mindenki megmutathatja, amit tud, bizonyíthatja egyediségét, akkor úgy hiszem, nemcsak elégedett, de végre veszélytelen embercsoport tud együtt élni.” Ez vonatkozik a slam poetryre is. Ez is egy önkifejezési forma. Játékos, ritmusos, szókimondó, a felgyorsult életritmusunkhoz alkalmazkodó. Személy szerint nem merültem el a műfajban. 

– Nyilván fordít is. Milyen szempontok szerint választ? 
– Kedvtelésből kezdtem verseket fordítani angol nyelvről magyarra még tizenéves koromban. Alkalomszerű tevékenység volt ez a számomra. Általában megtetszett egy vers, és kedvet kaptam a fordításához. Ez mindig spontán jött, és inkább az ösztöneimet, érzéseimet követtem egy-egy fordításkor, mintsem belemerültem volna abba, hogyan is kell jól fordítani. Tavaly azonban felkaptam a fejem egy képzésre, és hirtelen ötlettől vezérelve felvételiztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalmi műfordító szakára, ami egy posztgraduális képzés. Bár régen nem volt ilyen képzés, és a legtöbb költőnk ettől függetlenül is fordított műveket, úgy éreztem, ez csak a hasznomra válhat. 

– Vajon megtanulható a műfordítás? 
– Jelenleg a második félévet csinálom, és elmondhatom, hogy már most sok olyan dolgot tanultam, amivel régebben egyáltalán nem voltam tisztában, és amire nem figyeltem. A prózafordításba is belekóstoltam, és most jöttem csak rá igazán, hogy mennyi minden tanulnivalóm van még. A tanáraink pedig kiváló szakemberek, így pusztán már azért is megéri az egész, hogy ilyen nagy nevektől tanulhatok (például Somló Ágnes, Nádasdy Ádám, Pataricza Eszter). A képzés során szabadon választott és nem szabadon választott fordítási munkákat is kapunk. A paletta igen változatos. A versfordítás mellett most egyébként kedvet kaptam az abszurd novellák átültetéséhez is. 

– Mi az ars poeticája, azaz a költői hitvallása? 
– Illyés Gyulával tudnék válaszolni először: „Mert ha sehol is: otthon állok, / mert az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot.”