A hatvani újévi koncerten kiderült, helyben is születnek csodák + fotók, videó

Sporthasonlattal kezdem, illusztrálandó a zenei műfajokhoz való, ambivalensnek tűnő viszonyulásomat: mindig is elismertem és csodáltam a Bayern München vagy a Barcelona teljesítményét, álmélkodva figyeltem futballtudásukat, de számomra az igazi, a gyermekkortól alighanem a sírig tartó – az említettekhez képest sokak szerint fapados – szerelem a Fradi volt és marad.

Ha a Barcát vagy a Bayernt behelyettesítjük a komolyzenével, a Ferencvárost pedig a rockkal, talán érthetőbbé válik hozzáállásom. De talán világosabb lesz azon állítás is, miszerint a hatvaniak a szombat esti újévi koncert során szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen ugyanazon a pályán, ráadásul egy csapatban láthatták kedvenceiket, és az „örömfociból” varázslat született.

Persze, voltak előjelek, például már napokkal az előadás előtt minden jegy elkelt. Több oka lehetett ennek: egyrészt a hagyomány, másfelől a közreműködők sora, harmad-, de nem utolsósorban pedig, hogy az esemény bevételét idén a helyi Kocsis Albert Zeneiskolának ajánlották fel.

Ami a hagyományt illeti, immár tizennegyedik alkalommal köszöntötték újévi muzsikával az esztendőt, csak a korábbiakban nagyon szűkös volt a mozgástér: a Dali vagy a Nagy Endre-rendezvényterem alig pár száz ember befogadására alkalmas nézőtere azt eredményezte, hogy zeneszeretet ide, segítő szándék oda, évről évre nagyon sokan kívül rekedtek. A sport- és rendezvénycsarnok átadása óta ez a gond mérséklődött, annak ellenére is, hogy immár nyilvánvaló: a létesítményt elsősorban nem hangversenyekhez tervezték, a támla nélküli székek kényelmetlenek, a színpad a létesítmény jellegéből adódóan viszonylag távol került a közönségtől, az intenzív állásúra feltekert klímatechnika pedig könnyfakasztó is lehet az arra érzékenyek számára.

Mindezek – gondolhatnánk – éppen a bensőséges hangulattól fosztják meg az embert, de a csaknem háromórás esemény során beigazolódott, hogy ez sem feltétlenül igaz. Az élmény ugyanis elfeledtette a kényelmetlenséget, a társasági esemény (csokornyakkendők, öltönyök és kisestélyik), illetve a tömegszórakoztatás (farmernadrág, pulóver) fura elegye nem egyszer vastapsba kovácsolta össze a nagyérdeműt, s az egyik közös nevező alighanem a lokálpatrióta büszkeség volt.

Utóbbi, látva a fellépők sorát, megér egy hosszabb kitérőt. Noha egy zenei eseményről szóló tudósítástól joggal elvárható, hogy főként a melódiákról szóljon, jómagam eltekintek a szűkebb értelemben vett szakmaiságtól, nem csak azért, mert a hangokat nálam jóval kiterjedtebb hallású tollforgatóknak sem feltétlenül sikerül visszaadniuk, hanem azért is, mert a produkció jóval több volt, mint a hangjegyek kellő sorrendben történő közvetítése.

Ez az esemény számomra megerősítette, amit egyébként is régóta tudok: helyben is fogannak tehetségek, egy relatíve kisvárosban is születhetnek csodák.

Megmagyarázom, mire gondolok. Ha az ember megélt jó pár évtizedet, amelynek nagy részét ráadásul a tájékoztatásnak szentelte, miként e sorok szerzője is, óhatatlan, hogy életútja és hivatása a közelében élőkével időnként keresztezi egymást. Előfordul, hogy rendszeresen, máskor évtizedek múltán találkoznak, és ha nem is mindig személyes a nexus, a látótávolságon belüliség – például egy színpad – alkalmat kínál a számvetésre.

Ebből a szempontból számomra külön érdekes volt a szombat esti koncert, hiszen a pódiumon szereplők többségéhez személyes emlékek fűznek, s ez az, ami további pluszt ragaszt az amúgy is felfokozott várakozáshoz.

Horváth Richárd polgármestert például politikai pályafutásának kezdete óta ismerem, de stand-upnak álcázott köszöntője számomra is újdonság volt. Ugyancsak régi ismeretség köt a műsorvezetőkhöz: Kutalik (akkor még Zsiga) Mártival negyedszázada, még a helyi televíziózás Bán János-féle hőskorában ismerkedtem meg, társa, Jagodics Milán – aki civilben a városháza kabinetfőnöke – pedig tehetséges kölyökként, gimnazista korában került a látókörömbe.

Aztán vegyük a fellépőket: Kiss Zoltán karmesterrel – aki a hasonló események lelke, motorja, humorzsákja és mindenese – a legváltozatosabb kulisszák között botlunk egymásba évtizedek óta. S természetesen meg kell említenem Tótpál Szilviát, aki ma már elismert opera-és operett énekesnő; élete egyik első interjúját én készítettem vele, talán 1997-ben, a szép emlékű Vasárnap Reggel című kiadványban, amikor még a Graz-i egyetemen csiszolta hihetetlenül magas, koloratúrszoprán hangfekvését.

De a másik opera-kiválóság, az idő közben szintén megannyi szakmai diplomát szerzett Ambruzs Berill nevét is alighanem én írtam le először nyomtatásban, midőn középiskolás talentumok vizsgafellépéseiről számoltam be. Kurkó József színész-énekessel másfajta emlékek kapcsolnak össze, a gyerekemmel közösen szerepeltek az Újszínház Ricse, Ricse, Beatrice című rock-musicaljében, amikor Józsi a fiatal Nagy Ferót alakította.

Kicsi a világ – élhetnék tovább a frázissal, amikor a hatvani szimfonikus zenekar színpadon ülő muzsikusain végignézek. Oláh Zoltán tanár úr, koncertmester régi kedvencem: szerény, a zene iránt alázatos ember, két évtizede elsőként szorgalmaztam, hogy városi kitüntetést kapjon, s úgy is történt. De említhetem Kelemen Attilát, a lőrinci zeneiskola egykori, a hatvani tanoda jelenlegi igazgatóját, vagy Dávid Eszter hegedűtanárt, akinek hajdani szárnypróbálgatásait ugyancsak újságcikkbe foglaltam, vagy az ugyancsak hegedűs Déry Károly doktor urat, aki igazi polihisztor, hiszen a gyógyításon kívül fotográfusként is tett már le az asztalra ezt-azt, vagy… A többieket pásztázva, hosszú lenne a felsorolás, így vagy úgy mindenki ismerős, van, aki csak arcról, de a lényeg úgyis az, hogy így, együtt született meg a kisvárosi csoda.

Nem feledkezhetek meg a Dalvarázs Show Kórusról sem, ebből a gyermekekből és kiskamaszokból álló társulásról, amelynek megálmodója Földesi-Korsós Andrea. Ha a vezetéknév ismerős, nem véletlen, Lola művésznéven másik előadót is adott a város a szórakoztatóiparnak, én pedig elgondolkodom, miként szorulhat ennyi tehetség egyetlen családba. Andi pályafutása is a szemünk előtt zajlik, ami azért is megsüvegelendő, mivel valóságos misszió, ha valaki a vállára veszi a talentumgondozás terhét. (Nekem elhihetik.)

Számomra kevésbé ismerős név alig volt az est fellépői között; igaz, dr. Apró Andrea és Ujvári Gergely pályáját eddig nem követtem, de hallgatva őket, ez máris megváltozik.

...És ha a bevezetőben a Fradit említettem, amely a sportban végigkíséri az életemet, akkor a muzsikára vonatkoztatva a hasonlatot, nevesítsük a Treff együttest is, amely két szám erejéig ezúttal is odatette magát: Speck Jánoséknak nem ez az első kísérletük a szimfonikusokkal való kokettálásra, s a klasszikus A Felkelő Nap Háza-adaptációt kísérő fogadtatás bizonyította, hogy koránt sem ördögtől való a próbálkozás. Úgy hírlik, nyáron folytatása lesz az együttműködésnek – már alig várom.

Zárásként sok okosság nem jut eszembe, talán csak annyi, hogy a varázslattá összeállt hangok pompás estével örvendeztették meg a jelenlévőket. A fikció kedvéért érdemes lenne elgondolkodni egy még nagyobb sportcsarnok építésén, amiben elférne egész Hatvan. Jómagam, bár nem a városban élek, egy szív alakú terméskővel örömmel hozzájárulnék a fundamentumhoz. Ha másért nem, a kollektív boldogságért.