Ahogy manapság egy ígéretből tégla lesz

Az eső – akárcsak, mint a Tanú című film óta tudjuk, a Duna –, az jön. Időnként lezúdul a hegyekről, néha elvisz életet vagy vagyont, mikor mit; most Edelényben, Boldván, korábban Mádon, Mátrakeresztesen. Az ott lakók kálváriája pedig épphogy megkezdődik az árvíz levonultával: futhatnak tudniillik lakásuk, holmijuk, végső soron pénzük és jövőjük után. És keveredhetnek el a bürokrácia és tehetetlenség útvesztőiben, ahogy az már csak lenni szokott ebben a szürke, deszkakerítésű világban.
Merthogy a segítség természete idehaza olyan, hogy jön is, meg nem is, már-már megszemélyesülve, ahogyan kedve tartja. Nem az istenadta nép szándékával van a baj, csak éppen amíg manapság egy elhangzott kormányígéretből tégla lesz, addigra lehet, hogy már rég a magasra nőtt füvet kaszálják az elsodort falvakon.
Pedig – halljuk, mint sóhajt nem egy, a törvényalkotás lázában égő politikus – egy honi, minőségi, erőtől duzzadó katasztrófavédelmi törvény biz’ isten segítene a gondokon. Ám a jogszabály mindeddig nem született meg, tárgyaltak róla, zajlottak a viták, a honatyák pedig végül nem jutottak közös nevezőre. Az esőnek azonban erről – úgy néz ki – elfelejtettek szólni.
Holott tudhatnák: hogyha az jön, akkor az élet nem habos torta, mint ahogyan ezt Pelikán gátőr is mondotta ábrándos és osztályharctól fátyolos szemekkel, amikor szomszédai a Duna állásáról felelősségre vonták. Azt, hogy eztán a gátőr mely felmenőjét milyen összefüggésben emlegették, e helyütt nem idézzük.